Liturgikus sarok

Az istentisztelet története VIII.

Az új évszázad és évezred elején sokféle módon értékeljük a már mögöttünk álló 20. századot. Liturgiatörténeti szempontból azonban egyértelmű a helyzet: hallatlanul érdekes évtizedek váltották egymást – nagy mozgolódásokkal, folyamatos, néha pedig ugrásszerű változásokkal.

Az európai protestantizmus az újreformátori mozgalmak kapcsán tette fel a kérdést: az istentiszteleti élet területén lehetne-e jobban figyelni a reformátorok lelki hagyatékára, a reformáció örökségére. A római egyház pedig – szembesülve a kor kihívásaival – az egész egyházújítás keretébe állította be a liturgikus megújulást.

Az evangélikus egyház a huszadik század kezdetén szerte Európában ráébredt arra, hogy – a korábbi évszázadok istentiszteleti (teológiai és formai) hanyatlása után – meg kell találnia azt a lutheránus hangot, amely megfelel a biblikus alapnak, a reformáció hagyományainak és a „jelen” meghatározó tényezőinek. (Természetesen nem a kornak és nem a kor emberének az elvárása volt a leghangsúlyosabb, de a „korszerű” liturgia gondolata minden időben természetes vágyként kerül napirendre.)

Mozgalmak egész sora indult el, néha nemzeti szinten, néha országhatá-rokon is átívelve. Kisebb csapatok és nagy hatású közösségek keresték az utat. Minden ilyen kísérlet magában hordozza az egyoldalúság veszélyét, de minden egyoldalú próbálkozás segít összerakni a sokszínű képet.

Ha nagy vonalakban akarnánk jellemezni ezeket a kísérleteket, három csoportra oszthatnánk a mozgalmakat. Az egyik – a jobbára intellektuális igényeket figyelembe vevő évszázadok után – újra az úrvacsorai kegyesség gazdagítását, erősítését tűzte ki céljául. A csak a hallásra és értelemre apelláló tanítás és igehirdetés mellett az úrvacsora gazdag, sokszínű élménye és áldása is fontos, s ez nem csupán a római egyház titka, de az evangélikusoké is. Az úrvacsorai közösség élénkítésén és a lutheri német mise újra használatba vételén túl az imaórák (liturgikus imádságok) újraértékelése is e mozgalom szívügye volt.

A másik csoportot – a 20. századi szellemtörténetben sok területen találkozunk ilyennel – a historikus gondolkodásúak alkották, akik előszeretettel tértek vissza évszázadokkal vagy évezredekkel korábbi liturgikus gyakorlatokhoz, de mindenekelőtt a reformáció istentiszteleti anyagához. E máig is ható irányzat ismét felelevenítette a gregorián éneklés gyakorlatát, természetesen anyanyelvű szöveggel.

A harmadik csoport az úgynevezett „magasegyházi irányzat” képviselőiből verbuválódott, és messze túlmutatott nemcsak az országhatárokon, de a felekezeti határokon is. Ez a kör az egyház egységét kívánta megmutatni a liturgiában, kiemelve az istentisztelet résztvevőit a mindennapok világából, és felemelve az Isten-dicséret magaslataiba. Az Isten jelenlétét ünneplő gazdag és pompás istentisztelet így válik az egyházi élet csúcspontjává.

Jóllehet e három irány csupán elnagyoltan mutatja a legfontosabb csoportokat, jelzi a legfontosabb témákat, amelyekkel a 20. század liturgiaformálói küzdöttek.

A jelentős kutatói munka, a liturgiában összekovácsolódó közösségek gyakorlati próbálkozásai, valamint az újreformátori mozgalomból fakadó újrafogalmazások nyomán folyamatosan jelentek meg az istentiszteleti rendeket rögzítő Agendák. Ez a folyamat egész Európában nyomon követhető.

A 20. század utolsó harmadában a társadalmi méreteket öltő, mindent megkérdőjelező gondolkodásmódnak megfelelően az istentiszteleti élettel kapcsolatban is megjelentek a minden addigit felborító kísérletek. Elmondhatjuk tehát, hogy a már mögöttünk lévő század izgalmas, fejlődésében nagy ívű, liturgiatörténeti eseményekben gazdag időszak volt.

Igaz ez a római egyházra is, amelyben szinte minden 20. századi pápa jelentős liturgikus iratokat jegyzett. De más kiemelkedő személyiségek is meghatározták azt a belső fejlődési folyamatot, amely elvezetett ahhoz, hogy a II. vatikáni zsinat egyik meghatározó anyaga az a liturgikus konstitúció, amelyben – úgy tűnik – a reformáció sokféle kérdésére kapunk mi protestánsok is választ. (Bár a liturgikus szakemberek egy – nem elhanyagolható – csoportja bizonyos elszegényedéstől tart a tridenti liturgiához képest, mégis egyértelmű, hogy a katolikus egyház megújulását a liturgikus megújulás is nagyban segítette.)

Most itt állunk a 21. század elején, és – a gyökereket komolyan véve – ma kell megfogalmaznunk az istentisztelet aktuális formáját. Ehhez fontos az, amivel sorozatunkat annak idején, nyolc héttel ezelőtt elkezdtük: nekünk nem a történelem az élet tanítómestere, hanem a Mester, Jézus Krisztus maga. Őrá figyelve, vele közösségben formálódik áldottá az istentiszteletünk, az Isten-találkozásunk.

Hafenscher Károly (ifj.)