Keresztutak

E cikk szerzője az Ökumenikus Tanulmányi Központ jóvoltából mint megfigyelő vehetett részt az evangélikus és református német tartományi egyházak küldötteiből álló közgyűlésen, melyet a bensheimi székhelyű Vallástudományi Intézet szervezett meg október 9–12. között. A 2003. esztendő ökumenikus helyzetét értékelő jelentést a Hit az élménytársadalomban című, kétnapos tudományos konferencia előzte meg. Az alábbiakban némi ízelítőt szeretnék adni a háromnapos együttlét szellemi-lelki ajándékaiból.

Az Oldenburg szomszédságában fekvő Rastede a tenger közelségének és hatalmas kiterjedésű parkerdejének köszönhetően jó levegőjéről híres. A délelőtti előadások és délutáni csoportos foglalkozások közötti nem kevés szabadidőt sokan az aktív pihenés jegyében használták ki. A kellemes séták alatt bőven jutott idő az ebéd és a hallott előterjesztések megemésztésére.

A konferencia főelőadásait – a témákhoz illeszkedően – mindkét reggel bibliatanulmányok vezették be. Az első napon korunk élményorientált embere állt a vizsgálódás homlokterében.

A programfüzet borítóján látható fotó azokat a modern, mai embereket jelképezi, akik életük során „egyik élménytől a másikig” sietnek, akiknek már nem az utazás végcélja a fontos, hanem maga az út, amely alatt minél többet vágynak megtapasztalni, átélni. Miként előadóink megállapították, ebben a belülről fakadó erős késztetésben, az élmények utáni sóvárgásban nagy szerepet játszik – az önmagunk ürességétől való félelem. A belső biztonságát, támaszát – tehát Istenét – veszített ember fél önmagától, mert ha egy percre is egyedül marad, ordítani kezd benne az üresség. Ezért menekül egyik eseményből a másikba. Az áruházakban, az élményfürdőkben, a szabadidőparkokban, a wellnesközpontokban eltöltött idő, a különféle társasági együttlétek a gyorsan múló élet élvezetének forrásává lettek.

A hagyományos vallásosságot, az Istenbe vetett hitet felváltotta az e világ hatalmasságai felé forduló bizalom. Ezt mutatja a közelmúltban, németországi fiatalok körében végzett felmérés is, melyet Anabella Weismann professzor asszony ismertetett Hit az élménytársadalomban című előadásában. A hagyományos és pszeudo-vallásosság alakulásának meghatározására a következő kérdést tették fel a kutatók. Megkérdezték: „Kinek van a legnagyobb befolyása a világ sorsának alakításában?” A válaszok, főként azok arányszámai megdöbbentőek. A válaszadók 32 százaléka szerint minden ember maga kovácsa sorsának. A nagy világcégeket, bankokat a megkérdezettek 22%-a gondolta a legmeghatározóbb tényezőnek, míg az Isten világ feletti hatalmát csupán a válaszadók 11%-a jelölte meg. Az Úristen mindazonáltal maga mögé utasított néhány meghatározó politikust (9%), továbbá a feltalálókat és a nagy terrorszervezeteket (3%).

Az élmények és események túlkínálatában vergődő ember számára a hit valóban híd lehetne, melyen visszatalálhatna Istenéhez és önmagához. E hitet viszont közvetíteni, tanítani kell. A második napon előadóink ennek mikéntjére keresték a választ. Hitet tanítani: hogyan, hol, mit? Az előadásban megerősítést nyert az általunk is ismert tény: a felnövekvő generációnak egyre kevesebb lehetősége van családi körben elsajátítani a hitélet legfontosabb elemeit, ezért megnőtt a vallás- és hitoktatás szerepe mind az iskolai, mind a gyülekezeti alkalmakon.

Tanítani, de hogyan? Örök vita folyik a pedagógiában: a szigorúbb, következetesen az ismeretanyag átadását szem előtt tartó és a könnyedebb, inkább a tanuló természetes kíváncsiságára és egyéni képességeire apelláló oktatási módszerek között. Vajon a hitoktatásban az átadandó tananyag mennyiségének, vagy a tanítás időtartama alatt keletkező élménynek van-e nagyobb „hozadéka”? Az élménypedagógia a kettő ésszerű és rugalmas kombinálásában látja a megoldást. Az élmények közvetítésével tanító módszer nem csak a legfontosabb ismeretanyag átadását, de annak a személyiségbe való mélyebb beépülését is lehetővé teszi. Mindenesetre nekünk, szülőknek, pedagógusoknak is újra le kell ülnünk az iskolapadokba, hogy alapos elemzés után megértsük saját korunk lélektanát. S ami ennél is fontosabb, hogy megértsük a nyugati kultúránkban fokozatosan teret veszítő Istent, aki nem lesz kevesebb, gyengébb azáltal, hogy mi nem gondolunk rá.

Szarka István