Kultúrkörök

Producerként és rendezőként Székely Orsolya az animátora az Ikonosztáz – magyarországi hittörténet című sorozatnak, melynek újabb darabjaiból október végén a 3. Ikonosztáz filmhéten vetítenek a Csillaghegy-Békásmegyeri Evangélikus Egyházközség templomában. Az alkotóval közönségről, csomagolásról, növénygyűjteményről beszélgettünk.

– Harmadik éve választod a vetítések színhelyéül a békásmegyeri templomot. Ezek szerint megfelelőnek bizonyult?

– Nem én választottam a helyszínt, ő választott engem: meghívtak, amit nagy örömmel fogadtam. E filmek vetítésére a szakrális térnél jobbat elképzelni sem tudok. Templomban lenni jó. Ha templomba lépünk, rögtön más húrok pendülnek meg bennünk.

Fájdalmasan érint azonban, hogy viszonylag kevés az ember. Nagyon szeretném, ha sokkal többen lennének itt, csak nem tudom, hogyan, milyen reklámmal lehetne ezt elérni. Tisztában vagyok vele, hogy eladni nem így kell, de a csomagoláshoz nem értek. Különösen örülnék, ha fiatalok jönnének. Természetesen az egyes ember jelenléte a legfontosabb, csak épp telhetetlen vagyok…

– Ez az, ami elszomorít. Mi az, ami boldoggá tesz?

– Most annak örülök, hogy még mindig van film, amelyet meg lehet mutatni. Idén két filmem készült el, a „Világszép Ilonka” és a „Gondolatok a vallásos világkép női princípiumáról”. Ez utóbbit az Ikonosztáz sorozat legfontosabb, meghatározó darabjának tartom. Meghökkentett, hogy nem követte országos felháborodás a televíziós adást, hisz a kérdés, melyet feltettem, felettébb szokatlan, sőt botrányos: hova lett a keresztény világképből a női isten? Filmszociográfiáimat a sorozat számára búcsújáró helyeken készítettem, ezek kivétel nélkül Mária-kegyhelyek. Nem igazán közismert, hogy hihetetlenül erős hatásuk van a vallási életre, különösen a népi vallásosságra. Itt Szűz Mária áll mindenek felett. Hogyan lehetséges, hogy az ott tapasztalt, átütő erejű Mária-hit a „hétköznapi” kereszténységben Jézus-hitté transzformálódik? Általában Jézushoz imádkozunk, nem Máriához. Hova lett a Szentháromságból a nő? Ezt a kérdést tettem fel társadalmunk és kultúránk legkülönfélébb területeit képviselő nagy tudású embereknek. Talán ha nincs apropója, soha nem ülnek le egymással diskurálni. Azt hiszem, a téma egyetlen területe, aspektusa sem maradt lefedetlen, és egyetlen kérdés sem volt tabu. Ötödik éve készítem a sorozatot, úgy érzem, ez a darab a gondolatmenet csúcspontja.

– Csúcspontra értél ikonosztázod építésében. Befejezhető-e a sorozat, vagy végtelen az ikonok száma?

– Végtelen. Amíg élek, és erőm engedi, dolgoznom kell. Az emberek eltűnnek, a búcsújárás – legalábbis mai formájában – megszűnik, hihetetlenül gyorsan változik minden. Most még meg tudom találni azokat az öregeket, akik a létezés archaikusabb formáját képviselik. Számomra ez nagyon fontos, ezért dokumentálnom kell. Sajnálom magunkat, hogy így lecsupaszodik, „csontvázasodik” az életünk, miközben egyre több holmi, egyre több hiábavalóság vesz minket körül. Minél több körülöttünk a kacat, mi annál szegényebbek leszünk.

Természetesen ahogyan ezeket a vetítéseket is pályázatok teszik lehetővé, filmek sem készülhetnek pénz nélkül. Ha nem kapok támogatást, nem tudom folytatni a sorozatot. Most már nyitott vagyok mindenre, a legkülönfélébb pályázatokat adom be, akár tótágast állok. Természetfilmet készítek, hogy megalkothassam azt, amit fontosnak tartok, hogy az Istenhez való viszonyról beszélhessek. Mert ha éppen természetfilmre írnak ki pályázatot, akkor azt kell saját témámra szabni. Nincs egyébként olyan nagyon messze egymástól a két dolog, de megizzadsz, amíg megírod a szinopszist, mert másra számítanak: növénygyűjteménynek hívják, és nem ikonosztáznak.

Csak abban reménykedem, hogy a filmjeim megmaradnak, s majd valamikor és valahol, akkor és ott, ahol erre szükség lesz, hatni tudnak.

Donáth Mirjam

Regionális hozzárendelés: Csillaghegyi Evangélikus Egyházközség