Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2003 - 43 - Reformáció és revolúció

Keresztény szemmel

Reformáció és revolúció

A lutheri reformáció, a keresztény vallást megújító mozgalmak kezdetének történelmi időpontja 1517. október 31-e. Az Ágoston-rendi Márton barát, amikor kiszegezte a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tételét, nem sejtette, nem sejthette a következményeket. Lelkiismerete parancsának engedett, és bízvást remélte, hogy egyházában lesz hatása fellépésének, várhatók reformok, elsősorban a torzulások megszüntetése.

  1. október 23-a a magyar forradalom napja. 486 év, illetve 47 év telt el a reformáció, illetve a forradalom óta. Egyik sem kerek évforduló. De a két világtörténelmi jelentőségű eseményt megillető évenkénti emlékezés sajátos íze számunkra, akik mindkét évfordulót ünnepeljük, hogy a dátumok közelsége által stimulálva, összevessük az időben és a tartalomban is nagyon eltérő üzenetet.

Az objektív vizsgálódáson túl mindez természetesen nem nélkülözi a szubjektív, emocionális megközelítést, a forradalmat tekintve különösen azon nemzedékek részéről, akik átélték a történelmi időszakot.

Nem titkolom, hogy magam általában a reformok, a megújulás, az új eszmék befogadására való fogékonyság híve vagyok, és távolabb áll tőlem a forradalmiság.

Életem felejthetetlen, meghatározó élménye 1956, amit ötödéves orvostanhallgatóként éltem át. Részese voltam a csodának, és ma is érzem zsigereimben az akkori ambivalenciát. A reményt arra nézve, hogy a hihetetlen megvalósulhat és a félelmet, hogy a nagyhatalmi játék kiszolgáltatottá tesz minket. És emlékszem az euforikus érzésre, amit a nemzeti egység rövid, ihletett pillanata jelentett. Az egységre a demokratikus átalakulás igényében és a függetlenség visszanyerésének szándékában, ami a rövid életű szabadságharcba torkollott.

Mégis miért nem szeretem a forradalmat? Mert döbbenetes véráldozattal jár, mert elbukik. Mert nemcsak megszakítja a reformfolyamatot, és a megtorlás – 1956-ban éppúgy, mint 1948-ban – a korábbinál rosszabb helyzetet eredményez.

Miért tisztelem a forradalmat, ápolva emlékét? Mert katartikus, erkölcsi megtisztulást jelent. Mert hosszú távon győz, igényelt vívmányai megvalósulnak. Mert követhetetlensége ellenére örök példa a nemzetnek. Ezért sem manipulálható 56 öröksége, nem enged az erre törekvő egyoldalú politikai akaratnak, egy megosztott, értékvesztett társadalomban az egységről, a valódi értékekről – hazaszeretetről, hűségről, tisztességről, önfeláldozásról, egymás meggyőződésének a tiszteletéről – üzen.

És a reformáció? Messzehangzó kiáltása meghaladta az egyházat. A lelki megújulás igénye a társadalmi megújítás folyamatát is felgyorsította. Az új korszak polgára egyházban és társadalomban már nem egyszerűen engedelmeskedik, hanem kérdez. És a válaszok alapján is maga akar dönteni sorsáról. Autonóm, tudja, hogy felelős önmagáért, környezetéért, azokért a közösségekért, amelyekhez tartozik.

Szomorú realitás, hogy a reformáció – és az ellenreformáció – korszakai sem nélkülözték az erőszakot, a revolucionista elemeket. A megújulás gyönyörű története másfelől az emberi vétkek és gyarlóságuk, hatalmi játszmák története.

Így hát reformáció és revolúció nem is választható el élesen egymástól. A szüntelen megújulás igénye kívánja a forradalmi, megalkuvást nem tűrő karaktereket, akik képesek az új eszmék markáns megjelenítésére. Mindig az a remény, hogy a reformok békés úton valósulnak meg egyházban és társadalomban egyaránt. És mindig erre kell törekedni. Mert nem koronáztatik meg, aki nem szabályszerűen küzd.

És soha nem dönthető el teljesen az örök vita, hogy a nagy példa, Jézus Krisztus, az Istenember, utóbbi mivoltában reformer volt-e, vagy forradalmár. Hiszen, mint láttuk, a két folyamat többnyire, valamilyen mértékben összecsúszik. Jézus erőszakmentes eszközrendszerét, pályáját tekintve nagy reformer volt, sorsa forradalmárrá avatta. Kereszthalála megváltoztatta a világtörténelmet, az általa képviselt eszmerendszer ismételt megújulása az egyedüli esély ma is a technika csodái és fenyegetettségei között a túlélésben reménykedő embereknek.

(megjelent a Héthárs őszi számában)

Frenkl Róbert