Keresztutak

Nálam fiatalabbak is bevallják, hogy hat rájuk az úgynevezett „paneleffektus”, annak kísértése, hogy bezárkózzanak otthonaikba, és ne törődjenek szomszédaikkal. Érthető, hiszen ha nem kell szembesülnünk másokkal, a saját szemünkben továbbra is okosnak, jónak és bölcsnek tűnhetünk. Ideológiai paneleket is építgetünk magunk köré a nekünk tetsző igazságokból, életformából. Nemrégiben én is megtapasztaltam ezt a jelenséget. Egy bajorországi papnékonferenciára kaptam meghívást társammal, Dechertné Ferenczy Erzsébet lelkésznővel együtt. Nehezen mozdultam, mert nemigen hittem abban, hogy tartogathat még meglepetéseket egy ilyen út.

Praxis pietatis – ez a protestáns őseink által megfogalmazott jelmondat volt a témája a Neuendettelsauban tartott négynapos együttlétnek. A tömör kifejezés magyarra így fordítható: a hétköznapok cselekedeteiben megmutatkozó kegyesség. Erről szóltak a nagyszerű előadások, az elgondolkodtató igetanulmányok, melyekben kortárs (a résztvevők átlagéletkora 70 év körül volt) papnék, lelkésznők, misszionáriusfeleségek tartottak tükröt elém megnyilatkozásaikkal, élettörténetükkel – azzal, ahogyan szolgáltak, szenvedtek és hisznek.

Egyikük, Trudi sorsa különösen is megérintett. Úgy kerültünk össze, hogy lefényképezett minket, magyarokat. Aztán a kertben találkoztunk. Ott is fotózott. Megkérdeztem tőle: mitől ilyen friss, aktív és mosolygós? Nevetett. „De hiszen négy éve majdnem meghaltam. Igazán meg is haltam, csak valahogy visszahoztak. Tudod, én úgy osztottam be az életemet, hogy nyolc órát töltsek a munkahelyemen betegápolóként, utána négy órát a gyülekezetben, és nyolcat megosszak a családdal. Évtizedeken át négy órát aludtam. Egy napon aztán teljesen összeomlottam. Most már vigyázok, lazítok” – mondta. Ez a lazítás, vigyázás – ahogy én láttam – azt jelentette, hogy most már hat órát alszik éjjelente, és mint mutatta, zsebében hordja az életmentő kapszulákat.

Trudiról azt is megtudtam, hogy özvegy. Azután egészen véletlenül még valami kiderült az életéről.

Egy irodalmi témájú esti beszámolón az evangélikus író, énekköltő Jochen Klepper tragikus haláláról esett szó. Klepper zsidó feleségével és annak leányával öngyilkosságba menekült a deportálástól való félelem miatt. Az életrajz hallatán kétségek merültek fel bennünk tettének helyességéről. Talán azért is, mert éppen az előtte való nap beszélgettünk az ellenállásban részt vevő asszonyok halált vállaló bátorságáról.

Trudi az előterjesztés végén – a vitától még zsongó teremben – az asztal túloldaláról áthajolva, felindultan szólt hozzám: „Ezt nem szabad, ezt nem lehet. Én is voltam lágerben, Breslauban, két évig. Az oroszok tartottak fogva. Annyira éheztünk, hogy a forró levesbe bogarat tettünk. Az volt a hús. Sztálin elmondta a katonáknak: minden leány a tiétek. Nővéremet édesanyám minden este egy földbe ásott, földdel fedett gödörbe rejtette el, hiszen név szerint keresték a katonák: »Hol van Fanny?!« Csupán egy kis lyukon keresztül kapott levegőt. Édesanyám hívő asszony volt... Azt mondta, kibírjuk.”

Fanny két székkel ült tőlem jobbra. Én is megkerestem akkor a szememmel, hogy újra bevéssem emlékezetembe nyugodt, meleg tekintetét, bölcs mosolyát.

Az is tanulságos volt, hogy sem Trudi, sem a többi nyugdíjas papné nem mond le a gyülekezeti munkáról, a beteglátogatásról, a testvéri segítségnyújtásról. És főképp nem hagynak fel a szoros kapcsolattartással. Hetenként összejönnek – az istentiszteleten kívül – ima- és bibliaórákra, havonta papnécsendesnapra. „Másképp ki sem bírnám!” – vallotta könnyeivel küzdve egy özvegy papné beszélgetőtársam. Mélyen igazat kellett adnom neki. A kegyesség gyakorlásához ez is hozzátartozik. Csak ez az a kegyesség, amely Pál szerint „mindenre elég”.

Praxis pietatis – az élet minden területén megmutatkozó kegyesség. Hálás vagyok bajor testvéreinknek, hogy kimozdítottak, és néhány fölösleges panelt félretoltak az életemből! * Befejezésül hadd áruljam el, hogy a találkozó és a meghívás mögött egy fiatalabb német lelkész és papné testvérünk, Beate Peschke odaadása és buzgalma áll. Beate a bajor szenior papnéközösség vezetője, és a német nőszövetség munkatársa. Az ő szeretete kapcsolja be újra meg újra a magyar asszonyokat is a konferenciákba. Hadd tolmácsoljak egy meghívást is: 2004. június 1–5-ig magyar–bajor nőtalálkozóra kerül sor Révfülöpön, októberben pedig az össznémet tartományok nőszövetségeinek küldöttsége érkezik hazánkba. (Debrecen, Piliscsaba és Révfülöp lesz a látogatás egy-egy állomása.) Remélem, sok érdeklődő magyar asszony testvérrel együtt részesedhetünk majd a tervezett programok áldásaiban.

Pintér Károlyné Nagy Erzsébet