Élő víz

Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok. (Jer 17,14)

A Szentháromság ünnepe utáni 19. héten az Útmutató reggeli igéi az Úr Jézus és tanítványai csodálatos gyógyításairól tudósítanak. Ezekben az esetekben a meggyógyított hite is elengedhetetlen feltétele a betegségtől való megszabadulásnak, s ezt követnie kell(ene) a hálának. (Sajnálatos módon a vezérigénkből is elmaradt a gondolathoz szorosan hozzátartozó utolsó három szó: „csak téged dicsérlek”.) Az új ember fontos ismertetőjeleit – „Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak.” (Ef 4,32) – fedezhetjük fel annak a négy embernek a leleményes szeretetében, akik a bénát Jézushoz vitték (Mk 2,1–12): Jézus ennél is többet, a hitüket látja, s ezért bocsátja meg a béna bűneit. „Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?” (Mk 2,7) Az evangélium kérdésére az epistolai ige így felel: „Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” (Ef 4,32) A lélek megszabadítását a test gyógyulása is követte. A vak Bartimeus újra látott, és Jézus követője lett, miután az így szólt hozzá: „Menj el, a hited megtartott téged.” (Mk 10,52) A leprás is hitt Jézus gyógyító hatalmában és akaratában. Jézus megérintette a tisztátalannak számító beteget, és szavával meggyógyította őt: „Akarom, tisztulj meg!” (Lk 5,13) Boldog reménységünk, hogy akit az Úr már itt meggyógyíthatott és megszabadíthatott, az – miután a lélek visszatér örök otthonába: Istenhez, aki adta – megdicsőült testében is csak őt dicséri vég nélkül, folytatva itt elkezdett énekét: „Én lelkem, dicsérd Uradat.” (EÉ 51,1) A tanítványok Mesterük felhatalmazása alapján hirdették az embereknek a megtérést, és sok beteget meggyógyítottak. Pál is az Úr apostola volt, és lábra állította a sántát, mert az hitt abban, hogy Isten meggyógyíthatja őt (ApCsel 14,8–18).

G. A.