Keresztény szemmel

Temetői csendélet

Két hónap, kilenc evangélikus halott, nulla egyházi temetés – ezekkel a megdöbbentő számokkal találkoztam szolgálatom kezdetén Magyarország egyik nagyvárosában. Hetekkel korábban megvoltak a polgári temetések, evangélikus hittestvéreim nevét csak a beérkezett számlákon látom. A sírjukon lassan elszáradt a virág, s a család még mindig nem tartotta fontosnak, hogy legalább egy rövid imádságra betérjen a templomba. Eddig egyetlen ember keresett meg, hogy el szeretné temettetni édesapját, róla viszont hamar kiderült, hogy csaló, és csupán pénzt akart kicsikarni tőlem.

Miért e közöny az egyház iránt? Rengeteg oka van, hadd emeljek most ki egyet. Gyakorlati teológiából minden lelkész megtanulta, hogy egy sírnál nem szabad az érzelmekkel játszani. Mindannyian tudjuk, mennyire egyszerű könnyet csalni a gyászolók szemébe, csak emlegetni kell az elhunyt kedves mosolyát vagy az utána maradt pótolhatatlan űrt. A mi célunk nem ez! Nem a halottat dicsérjük, hanem a feltámadás reménységéről és a vigasztaló Istenről prédikálunk a gyászolóknak. Nem így a polgári temetésen! Ott pénzért „valóban szépen beszélnek” a gyászolók kedve szerint. Isten dicsőítése helyett az elhunyt dicsőítése folyik. Vigasztaló imádságok helyett üres emberi szólamok szállnak az ég felé, mert az emberek úgy gondolják, hogy erre van szükségük.

Oppenheimer, a híres fizikus egyik könyvében azt kereste, hogyan lehet új világot, új rendet alkotni az emberek között. Ekképp vélekedett: „Segítsen ebben a tudós és a művész, ez a két ember, mert a rejtélyek határán mozog.” A lelkészről nem beszélt, mert úgy látta, hogy neki már nincs mondanivalója az új életet kereső embernek. A gyászolók is úgy vélik, hogy a sír mellett sincs mit mondania a lelkészeknek, ott is vannak náluk „profibbak”. Sokak számára a lelkész nem jelent mást, mint szép díszletet egy templomi esküvőnél. Talán oda még elmennek, de mit keresne a pap egy sírnál?

Hadd kérdezzem most én lelkészként: Mit keres a sírnál a tudós, a művész vagy a fizetett szónok? A tudós elmagyarázza a halál biológiáját, a költő pedig verset ír az elmúlásról, amelyet a temetőben elmond egy alkalmazott. És? Kit fog ez megvigasztalni? Ki kap erőt attól, ha tudja, hogyan halnak el a sejtek, ki merít erőt abból, hogy egy nagy költő szépet írt a halálról?

A valódi és a lelki gödör szélén megállva és a mélybe letekintve csak a kiutasított és elküldött lelkész tud vigasztaló szavakat mondani! Nem magától, hanem azért, mert vele van Valaki, aki legyőzte a halált. A lelkész messzebb tud látni, mert messzebb lát a prédikációjában megszólaló, vigasztaló Isten, aki egykor életet lehelhet az elszáradt csontokba.

Meggyőződésem, hogy a halál Isten nélkül elviselhetetlen. A gyászoló elképesztő mélységbe zuhan, ha elvesztett valakit, akit tényleg szeretett. Rászakad a „soha többé” rettenetes érzése, s ebből nagyon nehéz kitörni, marad „az idő mindent megold” olcsó optimizmusa.

A halál a keresztény ember számára is rettenetes valóság, szívbe markoló fájdalom, de tudjuk, hogy nem mindennek a végét jelenti az elhunyt életében, hanem valami újnak a kezdetét. Tudjuk, hogy szerettünk nem eltűnt a semmiben, hanem előrement a szerető Istenhez. S ez az egyetlen evangélium, amely megvigasztalhatja a gyászolókat.

Nemrégiben egy kedves katolikus plébános barátommal beszélgettem az egyházi temetésekről, s ő válaszként elmesélt egy történetet: „Kint voltam a temetőben, és beszédbe elegyedtem a sírásóval. Azt mondta nekem: Kolléga úr – így hívott minden lelkészt –, akit nem pap temet, annak gödre van, és nem sírja.”

Sír vagy gödör? Az elhunytnak talán mindegy, hogy minek hívjuk, de azoknak egyáltalán nem, akik elküldik a temetésről a lelkészt. Ha a sír mellett nem szólal meg Isten szava, lassabban gyógyulnak a sebek, nehezebb a megnyugvás, és lemondunk az egyetlen vigasztaló segítségről.

Deák László