Napról napra

Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik! Ézs 52,7 (ApCsel 10,36; Mt 25,31–46; Róm 8,18–23/24–25/; Zsolt 22,23–32) Mi uralja életünket? A szorongató körülmények? Valami kiszámíthatatlan vaksors? Nagyszájú kiskirályok, főnökök, kritikusok, megrendelők? Élettelen tárgyak, kamatok, trendek, divatok? Mélyről előtörő indulatok, félelmek, vágyak, elvárások? Vagy épp a rohanva szorongató idő? Uralnak és kifacsarnak? Tönkretéve, kizsigerelve, szolgasorban tartva? Nem kell ezeknek behódolni. Belső békét, szabadságot is hozhat egy uralom. Jó hír, hogy van erő, mely győzni tud mindezek felett. Valóban örömhír: „Istened uralkodik!”

Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt. Vigasztalással fizetek neki. Ézs 57,18 (Lk 19,41–42; Mt 7,21–27/28–29/; Náh 1,1–14) „Mégis…” Isten emberszeretetének nagysága mutatkozik meg ebben a szóban. Mert könnyű kedvelni azt, aki szeretetreméltó. Aki személyével, viselkedésével nem okoz nagyobb csalódást. Aki engedelmesen követi az előírt utat. De azt látni, hogy a másik rossz úton jár, önfejű és szeretetlen: bizony könnyen „elhidegít”, bosszant, védekezésre késztet. Isten irgalmáról vall itt ez a „mégis”. – Köszönöm, Uram, hogy kegyelmed érint meg engem is ebben a szóban.

Istennél minden lehetséges. Mt 19,26 (1Sám 3,18; Zsid 10,26–31; Náh 2,1–14) Sokszor torpanunk meg határainkhoz érve, ahol átéljük: nem megy, nem tudom, nem vagyok rá képes. Nincs hatalmam ahhoz, hogy az elrontott dolgot jóvátegyem. Nem vagyok elég erős hozzá, hogy átlépjem árnyékomat, leküzdjem gátlásomat, hogy elfeledjem az engem ért sérelmeket, hogy könnyedén megbocsássak, hogy félelmek nélkül tekintsek előre életem határmezsgyéin. Mégis reményt, új erőt ad ez a gondolat: ami embereknél lehetetlen, Istennél nem az, hiszen nála minden lehetséges.

Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket. Zsolt 67,2 (2Kor 13,13; Róm 2,1–11; Abd 1–21) A mondás úgy tartja: „Jótett helyébe jót várj!” De a jóra sokszor akkor is szükségünk volna, amikor nincs erőnk a jó cselekedetekhez. Amikor hiányokkal, kétségekkel, tehetetlenséggel küszködünk. Amikor éppen ürességünkre eszmélünk rá, arra, hogy bizony koldusok vagyunk. Mennyivel inkább szükségünk van ilyenkor a jóra, hogy valami jó szálljon meg, vagy valaki jót tegyen velünk. Urunk részéről a kegyelem és az áldás ilyen gyógyítója életünknek. Aki nem jótetteinkért jutalmaz jóságával, épp ellenkezőleg: elénk jövő jósága tehet késszé minket is a jóra.

Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Róm 8,16 (Zsolt 19,8; 2Thessz 1,3–12; Mt 24,1–14) Gyermek. Olyan fogalom ez, amely feltételezi egy másik oldal: a szülő létét. Gyermekké az tesz, hogy van szülő, akihez olyan jellegzetes szálak fűzik a gyermeket, mint a ráutaltság, a bizalom, a szeretet. E két fogalom egymást feltételezi, együtt érthető: szülő a gyermekkel, gyermek a szülővel. – Hiányaink arról a Másik Félről beszélnek. Róla beszél a lelkünkben megszülető hívás: „Atyánk! Szükségünk van országodra és jóakaratodra, gondoskodásodra és bocsánatodra!” Róla beszél a feléledt bizalom is, amellyel megszólítjuk. Mindezt a Lélek indítja bennünk. Megszületik bennem az Atya képe, és újra megszületek én is: mint az Ő gyermeke.

Vigasztaljátok egymást, és építse egyik a másikat. 1Thessz 5,11 (Jer 23,35; Mt 26,59–66; Mt 24,15–28) Hogyan látjuk embertársainkat? Olykor úgy, mint terheket: mint akik bajaikkal tetézik gondjainkat. Máskor sebeikkel, hibáikkal együtt sajnálatunk tárgyává válnak. Az Írás azonban más szemmel akarja láttatni a körülöttünk élőket: megmutatja, hogy az embertárs szolgálat, az életnek értelmet adó feladat. Az emberekkel való kapcsolatunk minket is formálhat: vigasztalóvá, építővé, krisztusi célok eszközeivé, Urunk munkatársaivá tehet bennünket.

Ne féljetek az emberek gyalázkodásától, szitkozódásuktól ne rendüljetek meg! Ézs 51,7 (Róm 8,34; Jel 20,11–15; Mt 24,29–31) Mi az, ami igazán fontos? Sokszor talán úgy érezzük: az, hogy mit mondanak rólunk. Mert éhezzük a jó szót, a szárnyakat adó elismerést. Ám az alaptalan kritika, a bántás, a rosszindulat elkedvetlenít, gátlást, félelmeket kelt bennünk. Ézsaiás tudja, hogy mindennél fontosabb az, ahogyan Isten tekint ránk. Aki néven szólít, magáénak tekint. Ha ő velünk, ki ellenünk? Az Úr a mi oltalmunk!

Ifj. Cselovszky Ferenc