evél&levél

Kedves evangélikus keresztény hittestvérem! Evangélikus vagy-e még? – tette fel a kérdést hetilapunk 43. számának címoldalán Ferenczy Zoltán, majd így folytatta: Mit ért egyházunk népe evangélikussága alatt? Mit jelent nekem az, hogy evangélikus vagyok? Mit jelent nekem a Biblia, az evangélium?

Ezek a személyes kérdések nem hagytak nyugtot, és személyes válasz megfogalmazására késztettek – éppen a reformáció ünnepén! Azt gondolhatná bárki, hogy e napon nagyon könnyű és jó érzés számot adni a bennem élő meggyőződésről. De nem lehet általánosságokat, ismert közhelyeket mondani, csak az őszinte szónak, a nyílt vallomásnak van helye és hitele. Nem új „tételeket” adok közre, csak három, számomra aktuális és fontos információ köré csoportosítom személyes válaszaimat, annak reményében, hogy ezek tízezrek gondolataival egyeznek…

Az Úristennek adok hálát azért, hogy „tősgyökeres” evangélikus családba születhettem, és szüleim evangélikus hitben neveltek fel. Az Úr ajándéka az, hogy őseim nevei mind apai, mind anyai ágon megtalálhatóak az idén 250 éves, nyíregyházi gyülekezet alapítói között; de tudom, hogy Istennek nincsenek unokái, csak kegyelemből, a hit által újjászületett gyermekei! Felnőtt fejjel, ismerve a keresztyén/keresztény egyházak, felekezetek alapvető tanításait, csak azt mondhatom: én is ezt a hitet és vallást választottam volna! (Annak tudatában mondom ezt, hogy tisztában vagyok vele: az, hogy ide születhettem, az Úristen szuverén döntése volt.) S ha ma kellene erről döntenem, akkor is evangélikus szeretnék lenni és maradni! Miért? A mi egyházunk tág ölelésű és nem „túlszabályozott”, mert „Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki. Az egyház valódi egységéhez elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában. De nem szükséges, hogy az emberi hagyományok, vagyis az emberi eredetű egyházi szokások és szertartások mindenütt egyformák legyenek.” (Ágostai hitvallás, VII. cikk) A mi egyházunk valójában a szentek és igazán hívők gyülekezete, ahol a reformáció négy szóban összefoglalt üzenetét a magam számára is érvényesnek tarthatom. Hiszem, hogy „más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus” (1Kor 3,11). Engedelmet kérek a profán hasonlatért, de vizuális típus lévén a reformáció (= helyreállítás, visszaformálás) alapvető felfedezését és tanítását a magam számára egy egyenlő oldalú háromszöggel szemléltettem. S e háromszög – hit, kegyelem és Szentírás oldalai által meghatározott – „területének” központja: egyedül Krisztus! Ő Luther számára is azonos az Igével. Hiszen egyedül a Szentírásból ismerhetem meg Jézust és az örömhírt! Egyedül hit által fogadhatom be Őt a szívembe, és leszek igazzá Isten előtt! S egyedül kegyelemből, Krisztus Jézus érdeméért van örök életem, mert őérette megváltást nyertem. E földi életemben is élő és személyes kapcsolatom van Megváltó és Szabadító Urammal – például az úrvacsorában. Mert „nincs Isten más, csak Ő, Krisztus, a Győzedelmes” (EÉ 256,2).

Miért vagyok evangélikus? Mert vallom, a reformáció nemcsak az egyház életében szükséges ma is, hanem elengedhetetlenül fontos „A magunk reformációja” is! Dr. Nagy Gyula tanítását (Evangélikus Élet, október 26.) teljesen elfogadva vallom, hogy az emberi szív reformációja elsődleges és megkerülhetetlen. Luther sem kezdhette el reformátori működését addig, míg meg nem találta a kegyelmes Istent a maga számára. Így vall erről: „Igaz és Isten igazsága, ezek az igék villámcsapásként hatottak lelkiismeretemre. (…) Ha Isten igazságos, akkor büntetnie kell. De amint egyszer ebben a toronyszobácskában tépelődtem ezek fölött az igék fölött: Az igaz ember hitből él (Róm 1,17) – akkor az nem lehet a mi érdemünk, hanem csak Isten irgalmassága. Mert Isten igazsága az az igazság, mellyel minket Krisztus által igazzá tesz és megvált. A Szentírás értelmét ebben a toronyban tette világossá előttem a Szentlélek. Ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna, s mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna be. Erre előttem az egész Szentírás más értelmet nyert.” (Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról) Bizony szükség van a bűn által deformálódott szívünk mai reformációjára, Isten általi visszaformálására, helyreigazítására. Ezt ő az evangélium által végzi el, de csak akkor, ha mi is akarjuk. No de nem ezért vagyunk evangélikusok?!

Hogyne lennék evangélikus, amikor a második évezred két legfontosabb történése is felekezetünkhöz köthető: a Biblia nyomdai úton való megjelentetése, illetve Luther Márton reformációja (lásd Menyes Gyula: Dobogós helyen. Evangélikus Élet, okt. 26.)! Beleremeg az ember szíve, amikor ezt a hírt meghallja. Rögtön erre gondoltam: bizony Erős várunk az Úristen! – és én is e vár népéhez tartozhatom! De miért nem hirdetjük mi, evangélikus keresztények alkalmas és alkalmatlan időben azt, hogy a felvonóhíd még le van eresztve? Csak ezen az egyetlen úton lehet bejutni az erős várba, Isten örök országába! „Én vagyok az út” – mondja Jézus. Hiszen a mi egyházunk tanítása olyan egyetemes, hogy mindenkit hív és vár ebbe az erős várba! A legfontosabbról, az Isten jó híréről elnevezett egyház tagjaként az Úrtól kapott lelki ajándékok szerint mondhatom, írhatom, élhetem az örömhírt, s ebben példakép lehet a „Lázadó géniusz, a szabadság bajnoka” – az egyház reformátora! Isten áldott eszköze volt az 520 éve született Luther Márton.

A most megszólított evangélikus keresztény ötszáz év múltán is ebben az Erős Várban bízik, és forró vágya, hogy utolsó óráján a reformátorhoz hasonlóan tudjon válaszolni, ha majd a Nagy Útitárs teszi fel számára a kérdést: „Evangélikus vagy-e még?” – Igen, Uram! Te mindent tudsz, te tudod…

Hittestvéri üdvözlettel:

Garai András (Nyíregyháza)