e-világ

Elsősorban magamat szégyellem. Habozásomért, szorongásomért – az igazság kimondását illetően. Mert szégyen az, hogy ebben a hazában ma egy bírói ítélet indoklásában helyet kaphat a szereplők primitív személyiségére való utalás – lévén, hogy a szereplők cigányok. Egy testvérpár, akiket emberölés gyanúja miatt tizenöt hónapig letartóztatásban, börtönben tartottak, mígnem kiderült ártatlanságuk. A törvény értelmében ezért kártérítés illeti meg őket. Kétmillió forintot kértek, ám csupán 1,2 milliót ítélt meg a bíró. Senki nem vitatta az ítéletet, de sokan felemelték szavukat az indoklás ellen. Ha csak annyit mondanak, hogy a bíróság minden körülményt és a szokásos kártérítési összegeket mérlegelve ennyit tart méltányosnak, nincs vihar.

De az az állítás, hogy a testvéreket „primitív mivoltuk” miatt kevésbé viselhette meg az elzárás, s ezért csak szerényebb kártérítés illeti meg őket, arcpirító. A bíróság elmeszakértői véleményre alapozta döntését. Sajnos régi módszer az, amikor a tudományosság ruhájába öltöztetjük az előítéletet, a rasszista gondolkodást, ám ez ettől nem lesz kevésbé borzalmas. Szégyen – s erre utaltam a bevezetőben –, ha netán az ügyek aktuálpolitikai áthallásaitól félve egyházi emberek nem nyilvánulnak meg az egész közéletünket érintő kérdésekben.

Németországban megtanulták, hová vezet a faji megkülönböztetés tolerálása, „tudományos” indoklása. A közelmúltban egy kereszténydemokrata képviselő egyik nyilatkozatában a zsidóság bűnös nép voltára utalt. Nem a másik politikai oldalról, a szociáldemokratáktól érkezett az első tiltakozás ez ellen, hanem a keresztényszocialista bajor miniszterelnöktől, Stoibertől. Ki is zárták a CDU-ból a képviselőt. A kialakult vitában egyetlen támogatója akadt, egy katonatiszt, ám őt azonnal leszerelték.

Ez üzenet a tekintetben is, hogy elsősorban saját közösségének kell elhatárolódnia attól, aki kirekesztő, rasszista nézeteket hirdet, bármilyen köntösben jelenjenek is meg azok.

Belpolitikai vihart kavart, hogy az ítélőtábla másodfokon jogerősen felmentette az első fokon uszításért elmarasztalt református lelkészt. Ebben az ügyben példamutató a debreceni református teológia magatartása, mely egy korábban kiadott állásfoglalásában elhatárolódott a lelkésztől. Még ha elkondolkodtató üzenete van is a bírói felmentésnek, itt az ítélet indoklása korrekt, a véleménynyilvánítás szabadságára épül, és cseppet sem minősíthető a lelkésztől származó ominózus írás, a kirekesztő gondolatok helyeslésének.

Nem mellékes körülmény azonban, hogy az említett hazai ügyek éppen akkor robbantak ki, amikor az igazságügy-miniszternek a gyűlöletbeszéd korlátozásáról, a törvény szigorításáról szóló előterjesztését vitatja az országgyűlés. Ebben két erős érdek ütközik: a teljes sajtószabadsághoz, a véleménynyilvánításhoz fűződő jog és az emberek, embercsoportok becsületéhez, biztonságához fűződő jog (ezt sérti az uszítás). Nehéz a jogban azt a gondolkodást érvényesíteni, amely az előzőt még tolerálja, az utóbbit pedig bünteti. Az izgatás fogalma viszont meglehetősen parttalan. A jogalkotó szándéka akár visszájára is fordulhat, és a gyűlöletbeszéd ellen fellépőt érheti az izgatás vádja. Magam is úgy vélem általában, hogy az emberi magatartást törvényekkel csak gyenge hatásfokkal lehet befolyásolni, még ha a törvényi tiltással a társadalom védelmén túl olykor nevelő hatást is el akarnak érni.

De hát elsősorban nem is a gyűlöletbeszéd a téma, hanem a gyűlölet. Az egyházban, ahol a szeretet parancsa van érvényben – ahol a „gyűlölet” egyedül a bűnre irányulhat, de ekkor is hangsúlyosan a bűnös iránti szeretettel –, különösen érzékenynek kell lennünk a kirekesztés megnyilvánulásaira. És különösen elviselhetetlen ez, ha keresztény mázban, köntösben jelentkezik.

Lehet törvényi paragrafusokat fogalmazni a gyűlölet ellen, de csak akkor van értelme, ha – német példa – konkrét megnyilvánulásokra, például náci tanok terjesztésére, a holokauszt tagadásra irányul. Az általános tiltások nehezen kezelhetők, és a másik jelentős érdek, a véleményszabadság korlátozásának veszélyével fenyegetnek.

Ezért is fontosabb a törvényeknél a társadalom magatartása, a mértékadó társadalmi csoportoknak a gyűlölettől való elhatárolódása. Az egyházi emberek sem hallgathatnak konkrét ügyekben, nemcsak azért, mert hitelüket vesztik, hanem mert küldetésünk része az üldözöttek védelme.

Visszatérve az eredeti ügyhöz, az egyházi közösségeknek jelentős szerepe van a hazai cigányság integrációjában.

Mert a szegregáció különböző formái, még a „színvonalas gettók” kiépítései sem jelentenek megoldást. Akkor sem, ha a cigányságban is akadnak olyanok, akik ezt preferálják. A távlatilag egyedüli megoldást jelentő út, az integráció viszont teljes azonosulást kíván a hátrányos helyzetben élőkkel és új gondolkodást konkrét esetekben. Így a szégyent jelentő bírói gondolatmenetek nyilvánosságra kerülésekor is, amely nem egyéb, mint a jog álcájába bújtatott előítélet és kirekesztés.

Frenkl Róbert