A közelmúlt krónikája

Ebben az évben november 10. és 13. között rendeztük meg az őszi országos lelkészkonferenciát. A „Reformáció után – reformáció előtt” címmel tartott találkozó alapötlete – hogy Klaus Douglass Új reformáció című könyvének tételeit a jelenleg adott lelkész-továbbképzési, közösségi alkalmakon beszéljük meg – már tavaly felmerült. Idén az őszi révfülöpi együttlétre sikerült olyan tematikát kidolgozni, amelynek keretében kiválaszthattunk néhány, az egyház megújulásának szempontjából fontos kérdésfelvetést. Az egész könyv feldolgozása messze meghaladta volna egy háromnapos konferencia kereteit, ezért a következő súlypontokra esett a választás: az egyház életének teológiai alapja, az igazi középpont; a lelkész személyének szerepe; a gyülekezetek missziói jellege, küldetése.

Az alkalom összefoglaló címe azért alakulhatott így, mert szakítottunk az előző évek gyakorlatával, eddig ugyanis mindig szeptember-október fordulójára hirdettük meg az alkalmat. Sok lelkész, talán minden jelen lévő és konferenciát lemondani kényszerülő kolléga jogos panasza volt, hogy a munkaévet éppen csak beindítva nem szerencsés több napra kiszakadni a gyülekezet életéből. A váltásról szóló döntés helyességét a résztvevők száma igazolta: több mint hetvenen fordultak meg a találkozón.

A teológiai alapvetésről, az evangéliumi középpont újbóli felfedezéséről a hétfő esti, konferenciát felvezető előadásban dr. Reuss András beszélt. Kedden, a „lelkészek napján” a lelkész pótolhatatlan, egyszemélyi valóságának megkérdőjelezéséről és az irányítási, vezetési metódusok mikéntjéről Bencze András és Laborczi Géza szólt a megjelentekhez. Előadásukat kiscsoportos megbeszélés követte. Délután a három kerület püspökével az egyházkormányzás jövőjéről folyt pódiumbeszélgetés. Szerda a missziói gyülekezetek napja volt. Bölcsföldi András református lelkész az egyház mindenkori küldetésének mai súlypontjairól beszélt, dr. Süle Ferenc pszichiáter pedig azt a közeget tárta elénk, amelyben küldetésünket végeznünk kell, nem kerülve azt a szempontot sem, hogy miként néznek ránk azok, akik közé belépünk. Délután Gáncs Péter volt országos missziói lelkész és a kerületi missziós lelkészek részvételével a tapasztalatokról és a jövőképről folyt élénk, sokszínű beszélgetés.

Természetesen minden napot áhítattal kezdtünk, és áhítattal fejeztünk be. A konferenciát záró prédikáció és a reggeli csendességek alapigéi a megújulás szükségességét állították a középpontba, este pedig a Szentírás nagy fordulatokról, „reformációkról” szóló tanúságtételei szolgáltak az igehirdetés alapjául.

Az idei őszi lelkészkonferenciára – már csak a résztvevők magas száma miatt is – sokszínű közösség gyűlt össze. Voltak olyanok, akik apró, szórvány helyzetű gyülekezetekből érkeztek, de nem hiányoztak a nagyvárosi, többlelkészes gyülekezetek pásztorai sem. Különböző tájakhoz, kegyességi mozgalmakhoz kötődő gyökereink is gazdagították a spektrumot. Amit pontosan ebben a sokszínűségben volt nagy élmény átélni, az a lényegre, a közös ügyre, a megújulás útkeresésére való odafigyelés egysége volt. Nem a kötelező illem, nem a nyugalomért kötött elvtelen kompromisszumok alakították az együttlét hangulatát. A szó legnemesebb értelmében vett tolerancia, a Krisztusból táplálkozó, elfogadó szeretet segített abban, hogy a legfőbb közös alapot megtaláljuk egymásban. Ez lehet az egyetlen alap, amely nemcsak a konferencia idején, hanem minden egyházunk megújulásáért végzett szolgálat közben is közösséggé formálhat bennünket. Hogy a reformáció után mindig felismerjük azt, amit együtt kell megtennünk az újabb és újabb reformáció érdekében.

Ördög Endre