A hét témája

A tárt karú Jézus

A temetők általában a települések szélén helyezkednek el – a temető csendjének nem szabad zavarnia az élők zajos közösségét. Ez a gyakorlat mintegy azt üzeni, hogy a halált, a haldoklást, az elmúlást ki kell zárnunk az életünkből, tudatunkból. Hiszen ha a mulandóság tudatában élünk, akkor sok mindent át kellene értékelnünk az életünkben. A fogyasztói társadalom – a médiumokon keresztül – azt ordítja felénk, amit egykor a kígyó sziszegett Évának a paradicsomban: „Dehogy haltok meg!” Jó lenne már bevallani magunknak, hogy a kísértő nem mondott igazat! Szeretteink sírjánál megállva mégsem hazudhatunk önmagunknak.

Igen, van halál, van elmúlás. A fogyasztói társadalomban, amikor egyre inkább csak addig számítunk embereknek, amíg potenciális vásárlók vagyunk, valóban nem szabad az elmúlásról beszélni. Hiszen akkor a földi örökkévalóságot hirdető reklámok értelmüket vesztik... Ezért festjük át a halottaskocsikat fehérre, ezért kötünk életbiztosítást, és valóban azt hisszük, az életünket biztosítottuk be, miközben éppen a halálunkra kötjük. És talán még azt is elhisszük, hogy a kozmetikumok örök ifjúságot adnak...

Egy ilyen környezetben Jézus is megszólal csendben. Egy mennyei „panzió” képét vetíti elénk, ahol mindenki számára le van foglalva egy „lakosztály”. János evangéliumában ezt olvassuk: „Az én Atyám házában sok hajlék van.” Jézus vár ott minket, és helyet készít nekünk, méghozzá ingyen, kegyelemből, hit által. A számlát már megfizette értünk a golgotai kereszten, s így megnyílt előttünk a mennyei hazába való bejutás lehetősége.

Életünk minden problémája a mulandóságra, a halálfélelemre vezethető vissza. Ám Jézus pont ettől a tehertől szabadított meg minket. És az ő ígérete nem üres reklámfogás...

Menyes Gyula