Napról napra

Az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van. Tegyük le tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. Róm 13,12 (Zsolt 63,7; Mt 21,1–9; Róm 13,8–12/13–14; Zsolt 117) Advent első vasárnapját, az új egyházi év kezdetét ünnepeljük. Lélekben készülünk a Megváltó születésének napjára. Úgy kellene ezt a négyhetes időszakot felhasználnunk, hogy megvizsgáljuk, mi az, ami még (mindig) a sötétség cselekedete az életünkben, és tisztázzuk magunkkal, mi tart vissza attól, hogy „felöltsük a világosság fegyvereit”. Egy igazi krisztusi „átvilágítás” segíthet csak rajtunk, amelyhez el kell gördíteni minden akadályt az Úr elől. Az ige így biztat minket: „a nappal már egészen közel van”. Hogyan talál majd minket? Készen vagyunk? Adjon Isten mindannyiunknak lelket tisztító, új életre vezető adventet, lelki békességet az értünk földre jött Jézus Krisztus által!

Józsué arccal a földre borult előtte, és ezt mondta neki: Mit akar mondani szolgájának az én Uram? Józs 5,14 (Jn 5,24; 1Pt 1,/8–9/10–13; Ézs 40,12–26) Józsué az Úr angyalát kérdezi. Van, amikor teljesen egyértelmű, hogy milyen lépést, milyen döntést, milyen magatartást vár tőlünk az Úr. De van, amikor – kicsinyhitűségünk vagy zavarodottságunk, bizonytalanságunk stb. – miatt nem értjük. Ilyenkor (és egyáltalán mindig) szabad Jézust kérdeznünk: „Mit akar szolgájától az én Uram, mit tegyek?” S bizony nem véletlen az igében használt kifejezés sem. Indokolt, hogy mi is így közeledjünk Urunkhoz: „arccal leborulva” előtte…

Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! 4Móz 6,25 (2Kor 3,18; Zsid 10,32–39; Ézs 40,27–31) Az ároni áldás az egyik legszebb és legtöbbet idézett igeszakasza az Ószövetségnek. Minden evangélikus istentisztelet végén elhangzik, ezzel bocsátja útra a híveket a lelkész, miután az igehirdetés, az imádság, a szentség, az ének által lelkileg „feltöltődhettek”. Amikor kilépünk a templomból, ezzel az áldással mintegy „befedve”, körülvéve, egy láthatatlan „aurával” bevonva mehetünk vissza a hétköznapi életbe. Milyen jó, hogy rajtunk lehet ez az áldás! Olyan erő ez, amelyet senki meg nem szerezhetne önmagának. Csak kaphatjuk: ajándék Istentől. Szent arcának ragyogása jóakaratának jele. Abban a hitben járhatunk, hogy Isten jósága, áldása nyugszik rajtunk.

Bizony, igaz az Úr, igaz tetteket szeret. Zsolt 11,7 (1Kor 6,11; Kol 1,9–14; Ézs 41,1–7) Mit lát Isten most, ha ránk tekint? A világot e sorok írásakor a törökországi robbantásos terrortámadás-sorozat sokkoló képei kavarják fel. Láthatja mindenki a saját szemével, hogy mire képes a gyűlölet, az arctalan terror. Olyan világot élünk, ahol meg „kell” szokni, hogy a gonosz bármikor, bárhol, bárhogyan lecsaphat, és gátlástalanul pusztíthat. „Elszabadult a pokol?” Isten után kiált az emberiség, az igaz, kegyelmes Isten után, mert semmi más reménységünk nincs a megmaradásra, csak ő. Az ember nélküle nem képes igaz tettekre. Amit magunk körül és magunkban látunk – ha őszintén vizsgáljuk saját indulatainkat, tetteinket –, annak mélységes bűnbánatra és megtérésre kellene indítania minket. Amíg még nem késő.

Krisztus mondja: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” Jn 15,5 (Jer 2,21; 1Thessz 5,/1–3/4–8; Ézs 41,8–14) „Énbennem és én őbenne”. Nem járok többé „külön utakon”, csak arra, amerre Gazdám vezet. Nem szólok másként, csak ahogyan Krisztus tanítványaként szólnom kell. Nem teszek olyat, amivel megszomorítom Jézust. Nem élek „kettős életet”, egy vasárnapit és egy hétköznapit, nem aszerint formálom a véleményemet, és hozom a döntéseimet, hogy az érdekeim, a kapcsolataim, a világ megítélése miként kívánná azt meg. Nemcsak azokat szeretem, akik jók hozzám, hanem ahogy Jézus mondja: az ellenségeimet is. Erre egyedül képtelen vagyok. Nélküle egy napig se sikerülne. De tudom, hogy szőlővesszőként, Jézusból és Jézustól hitet, szeretetet, reményt, erőt, életet, kitartást, mindent megkapok. Köszönöm, Uram, hogy szőlővessző lehetek!

Nem kell félned a hirtelen fölrettenéstől, mert az Úrban bizakodhatsz. Péld 3,25–26 (Mk 13,13; Mt 27,27–30; Ézs 42,1–9) Manapság nagyon sok ember küzd alvászavarokkal. A problémát a sok stressz, a túlhajszolt munka, a feszült emberi kapcsolatok, a váratlan eseményektől való félelmek, a rendezetlen lelki problémák és még számos tényező okozhatja. A megoldás pedig kézenfekvő: egy jó erős altatót kell bevenni lefekvéskor… Amiről a Példabeszédek szerzője beszél, az egy egészen más „receptet” kínál minden kor hívő emberének: tedd le az Úr kezébe az életedet, vidd elé a napi gondjaidat, sérelmeidet, félelmeidet, valld meg bűneidet, bízd rá magadat és szeretteidet mindenestül. Isten nem ideig-óráig tartó megnyugvást ad, ha ráhagyatkozunk, ha megnyílunk előtte. Biztonságban vagyunk nála, mint az a gyermek, aki csak akkor tud elaludni, ha tudja, hogy szülei ott vannak mellette, és vigyáznak rá.

Az Úr előtt nincs akadály: akár sok, akár kevés által szerezhet szabadulást. 1Sám 14,6 (Zsid 4,16; Mt 23,37–39; Ézs 43,1–7) Jónátán, Saul fia egy váratlan rajtaütésre készült a filiszteusok előőrse ellen, amikor ezt a mondatot mondta. Isten jóváhagyását kereste vállalkozásához, és mielőtt bármilyen vakmerő akcióba kezdett volna, Isten segítségét kérte, aki mellé is állt, és „szabadulást szerzett” neki a túlerővel szemben. Advent első hetének végén az értünk született szabadítót, a megváltó Krisztust hívjuk segítségül. Kérjük, hogy adjon nekünk szabadulást bűneinkből, fogva tartó kötelékeinkből, és könyörüljön ezen a világon is, hozza el szabadulását minden embernek, aki ma még távol van tőle. Jézusom, előtted nincs akadály – térj be hozzám, és hozz szabadulást ezen az adventen.

Kőháti Dorottya