Keresztény szemmel

Egy délután fellapozom az egyik országos napilapot. Öles betűkkel szedett cím kerül szemem elé: Mégsem épül templom Kanizsán. Történt ugyanis, hogy kicsiny hazánk egyik tengerentúlra szakadt római katolikus fia egy templomot akart adományozni a nagykanizsai plébániának. A jelentős összegből egy lakótelep közepén helyi építész tervei alapján, helyi munkások által épült volna fel Isten háza. A paneltömb lakói azonban aláírásgyűjtéssel az utolsó pillanatban megakadályozták az építkezést, mondván, hogy a nagy forgalom és a rendszeres harangozás zavarja majd a környék nyugalmát.

Első reakcióm: hangosan felnevetek. Bárcsak rendszeresek lennének a forgalmi dugók az istentiszteletre igyekvő hívők nagy száma miatt! Utána viszont elkeseredem. Egy lakótelepnyi ember nem örül annak, hogy új épületet kapnak. Méghozzá ingyen. Hogy városuk látnivalóval, egy helyi művész alkotásával gyarapszik, ráadásul mindez hónapokon át megoldaná a munkanélküliséggel sújtott lakótelepen élő családok számára a mindennapi kenyér gondját. Leginkább pedig az keserít el, hogy egy évezreddel államalapító királyunk uralkodása és másfél évtizeddel a rendszerváltás után nincs igény az egyház jelenlétére, az ige hirdetésére. Romániában több tucat templomot építenek egyszerre. Barátaim elmesélése szerint a krakkói várban kihangosítva szól vasárnaponként a dómbéli misén mondott prédikáció; máshol pedig a faluközösségek évekig gyűjtenek az első harangra. Eközben néhány tömbház népe a decibelértékre hivatkozva megvétóz egy templomépítést.

A panellakások bekábelezett szobáiban, a tévékészülékek csatornáin éjjel-nappal érkezik a világ zaja. Minden szinten hangosan zajlik az élet. Szűrés nélkül érkezik be belső szobánkba is a szenny, a békétlenség és a gyűlölködés hangja. Gépek zúgása, készülékek bömbölése, emberek ordítozása mellett egyes helyeken már nem fér el az ige. A szelíd szavú Jézus száját fogják be egy negyvenezres nagyvárosban. Pont azét, aki egyedüliként képes arra, hogy az embert kiemelje – a szó szoros értelmében is – a szürke betonrengetegből. Aki békéjét hagyta ránk, hogy menedékünk és megnyugvásunk legyen.

Hogy mit tehetünk? Azt, amit a város plébánosa: nem nyugszunk bele, de tudomásul vesszük a lakótelep döntését. A templom hamarosan felépül egy másik városban. Az adományozó döntése értelmében pár hónap múlva a közeli Zalakaroson szól az új templom harangja, Nagykanizsán meg egy régi épületből alakítanak ki egy kis gyülekezeti házat. A mi feladatunk pedig az, hogy imádkozzunk azért, hogy egy kicsit távolabbról és harang nélkül is meghallják a hívást a paneldobozok „csendjében” lakók. Milyen jó, hogy a Szentlélek munkája nem decibelben mérhető!

László Jenő Csaba