Evangélikusok

Kovács Etelka az oltár előtt

Ma már természetesnek vesszük, hogy egyházunkban szép számmal szolgálnak női lelkészek is. Az sem meglepő, hogy napjainkban a teológusnők létszámaránya közelít az 50 százalékhoz. Nemrég hallottam arról, hogy vannak gyülekezetek, ahol a szupplikációk alkalmával már kifejezetten férfi teológust kérnek, mondván: egész esztendőben a lelkésznőt vagy éppen a lelkésznőket hallgatjuk... Néhány évtizede azonban még egészen más volt a női lelkészek helyzete egyházunkban. Átlapoztam az Evangélikus Élet 1973. évi őszi-téli számait, de sajnos egyikben sem találtam még egy rövid, néhány soros említést sem arról, hogy Csöglén 1973 novemberében lelkésszé avatták, és szolgálatába beiktatták Kovács Etelkát. Minderről csupán az 1974-es Evangélikus naptár számol be – példás tömörséggel, három sorban. Ugyanitt néhány oldallal előbb azt is olvashatjuk, hogy az országos presbitérium 1973. október 17-i ülésén elhatározta: Kovács Etelkát teljes jogú lelkészi szolgálatba állítja, és engedélyezi felavatását. Ő volt tehát egyházunkban az első, aki gyülekezeti munkatársból lelkésznővé vált. A nemrég nyugalomba vonult lelkésznő készséggel elevenítette fel emlékeit a hosszú szolgálati útról, annak örömeiről és gondjairól...

Celldömölkön születtem, és itt is kezdtem gyülekezeti munkatársként a szolgálatomat. Ez volt az a gyülekezet, amelyre később is mindig számíthattam: az otthonom volt. Sokan, sokat segítettek.

Már az általános iskolában, nyolcadik osztályos koromban bizonyossá vált számomra, hogy a teológiára szeretnék menni. Emlékszem, egy éjjel nem tudtam elaludni. Az motoszkált a fejemben: le kell írnom ezt a vágyamat, elhatározásomat, hogy a teológiára készülök, meg kell tudnia a családomnak, a környezetemnek. A tanári kar kissé hüledezett. A gimnáziumban azonban nem éreztem, hogy bárki is ferde szemmel nézett volna rám az elhatározásom miatt.

A teológián összetartó évfolyamunk volt. Ketten kezdtünk lányok, de a szigorlatra egyedül maradtam mint női hallgató. Viszont jó barátságba kerültem az alsóbb évfolyamokból Sághy Ildikóval, Nobik Erzsivel, Lőrincsik Judittal és Kozma Éva Máriával.

A gyülekezeti munkatársi kibocsátást követően csupán rövid időt töltöttem Celldömölkön, aztán Debrecenbe kerültem, Szabó Gyula mellé. Debrecen után Veszprém következett. A két helyen körülbelül 6 évet töltöttem el összesen. Ezután Ottlyk püspök Csöglére helyezett ki. Itt, ebben a gyülekezetben püspöki engedéllyel minden szolgálatot végezhettem – természetesen Luther-kabát nélkül. Egy váll alatt varrott, fekete köpeny volt akkor a viseletünk, fehér gallérral, mely megtévesztésig hasonlított a Luther-kabátra. Nagyon szerettem. Kár, hogy kivonták a használatból…

A csöglei gyülekezet nagyon a szívemhez nőtt. Azt éreztem, hogy a férfi lelkészekkel nem lehetek teljesen egyenértékű, a szolgálatban mégis számítottak rám. A feladatokat el kellett végezni, és Isten mindig adott elegendő erőt hozzájuk. Így érkezett el aztán az idő, amikor végre lelkészként állhattam meg a templom szószékén. Hogy mi változott? Tulajdonképpen ugyanúgy végeztem tovább a szolgálatot, mint ahogy addig is. Bár azt hiszem, nekünk, nőknek lényegesen többet kellett nyújtani ahhoz, hogy ugyanolyan megbecsülésben részesülhessünk, mint férfi kollégáink. Akkoriban még nem rendezték sem a nyugdíj, sem a fizetés kérdését. Azt azonban soha nem tapasztaltam, hogy hátrányos megkülönböztetés ért volna amiatt, mert női lelkész vagyok. Elfogadtak.

Csögle mellé öt év múlva Marcalgergelyit is megkaptam. Amikor először megpillantottam a romos, düledező templomot, ez az ige jutott eszembe: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” A beiktatásomra szóló meghívóra is ezt nyomtattuk. Azóta ez az ige életem vezérfonalává, személyes hitvallásommá vált.

Csögle és Marcalgergelyi együtt szép nagy körzetet tesz ki, felsorolni is nehéz a hozzájuk tartozó falvakat: Kispirit, Nagypirit, Egeralja, Adorjánháza, Bánhalma – ezek Csögle szórványai –, Szergény, Külsővat és Vinár pedig Gergelyi fíliái. Kéthetente mindenhova eljutottam. Nagyünnepeken 14-15 istentiszteletet tartottam összesen. Volt egy hűséges szolgatársam is – még Reuss András hagyta a gyülekezetre –, egy Danuvia motor. Eléggé sportos jelenség voltam. Ennek nagy hasznát is vettem, mert én akkoriban 52 kg voltam, a motor viszont 103-at nyomott. A sáros utakon – akkor még nem volt aszfalt Csöglén – sokszor belesüppedtünk a sárba, hóba, így hát minden erőmre szükség volt ahhoz, hogy ki tudjam rángatni onnan derék szolgatársamat.

Csöglén és Marcalgergelyiben összesen 33 évet töltöttem. Nem volt könnyű, de megérte. Az évtizedek alatt tényleg otthonommá váltak a gyülekezetek. Bár ma már egyik-másik kicsiny szórvány – hiszen a falvak nem jelentenek túl sok perspektívát a fiataloknak –, azok, akik megmaradtak, hűségesek.

Nemrég vonultam nyugdíjba. Most következett el az az idő számomra, hogy végre elmélyedhessek a teológiában. Szeretném még egyszer végigolvasni a Bibliát, szeretnék utánajárni a nehéz részeknek, könyveket olvasni, töltekezni. És jó szívvel emlékezni mindarra, amit magam mögött hagytam. Azt hiszem, ha tehetném, ma is újra ugyanezt vállalnám. És újra csak ebben bíznék: van, aki megerősít engem. Ő „reményem sziklaszála”. Vagy ahogyan Ady írja gyönyörűen: „És hogyha néha-néha győzök, Ő járt, az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött.”

Varga Gyöngyi