Keresztény szemmel

Idén lesz harminc esztendeje annak, hogy egyházunkban női lelkészeket is ordinálnak. Mégis három évtized távolából, illetve megannyi értékes és hűséges lelkésznői pályafutás láttán sem csitultak el az e tény helyességével kapcsolatos kérdések. Vajon biblikus vagy sem a nők ordinációja? Nem kell-e félni attól, hogy ez a hivatás is elnőiesedik? Lehet-e olyan tekintélye a gyülekezeti presbitérium előtt a női lelkésznek is, mint a férfinek? Van-e elegendő ideje és energiája a család mellett a lelkésznőnek arra, hogy a szolgálatát maradéktalanul elláthassa? Sok a kérdés, no meg a vélemény is, de mintha egy fontos nézőpont elkerülte volna sokak figyelmét.

Harminc esztendeje már annak is, hogy a legtöbb lelkésznő megosztja házastársával az élet és a szolgálat terhét, gyönyörűségét. Akikről nem szoktunk beszélni, a „tisztelendő férjurakról” – ahogyan én neveztem el őket, mert még megnevezésük sincsen –, akik mégis támaszként állnak mellettünk, női lelkészek mellett, akár mint azonos hivatású, akár mint civil foglalkozású hitvestársak. Talán meglepő lenne, ha ezen a címen hívogatnánk őket különféle egyházi találkozókra: „papnőférjek konferenciája” vagy „lelkésznőférjek csendesnapja”; és ha el is látogatnak a hagyományos, papnék számára szervezett alkalmakra, feltételezhetően nem igazán éreznék odavalóknak magukat. Pedig több figyelmet, törődést, lelkigondozást, szeretetet és köszönetet érdemelnének egyházunk egészének részéről azok a lelkészi szolgálatban álló férjek, akik zokszó nélkül, sokszor erejükön felül vállalják át szintén lelkész feleségük szolgálatát, ha várandós kismama párjuk fáradt, vagy ha a már nagyobbacska gyermekük megbetegszik, és szüntelenül csak az édesanyját hívja. Vagy azok a laikus, de tisztelendő férjurak, akik karriert, jól fizető kenyérkereseti lehetőséget, közmegbecsüléssel járó állást adtak fel azért, hogy lelkésznő feleségük egy apró faluban kiegyensúlyozottabban végezhesse szolgálatát. Mert mosni, főzni, bevásárolni és a gyermekekkel foglalkozni akkor is kell valakinek, ha a lelkésznő feleség és anyuka csak késő este ér haza a családlátogatásról. No és persze a gyülekezet háza táján is mindig akad elvégzendő tennivaló. A lelkésznő férje pedig kéznél van a hótakarításra, a fűnyírásra, a javítási és szerelési feladatokra vagy a betonozásra, de még az úrvacsorai kehely és paténa kikészítésére is! És ő szalad és elvégzi, önzetlenül, Isten iránti szeretetből. De vajon meglátja-e valaki benső vívódásait, amíg mindennap újra el tudja fogadni, hogy felesége lelkészi szolgálata alá kell rendelnie még a hagyományos férfiszerepet is, amikor kényelmes fotel és sportlap helyett a vacsora után neki kell elmosogatnia, mivel lelkésznő felesége hajnalig prédikációt ír?

E sorokat olvasva néhányan felhúzott szemöldökkel valószínűleg ilyesmit gondolnak magukban: „Nagy dolog! Más asszonyok férjei is vállalkoznak erre olykor!” Bizonyára. Ám egy lelkésznő férjének lenni mégis külön „műfaj”, hiszen e férfiak nem csupán a társ tehermentesítése miatt vállalják fel a háztartás vezetését, hanem azért is, mert mélyen tisztelik azt a hivatást, a lelkészi szolgálatot, amit feleségük végez! Ez pedig nemes és példaértékű dolog. Hiszen nem könnyű az „üvegfalú” parókián élni, amelynek bejárata fölé nem lehet kiírni nagy betűkkel, hogy „az én házam az én váram”. Nem egyszerű férjként lemondani a kényeztetésről amiatt, mert a lelkésznőnek fárasztó napja volt, és inkább ő várja a vigasztalást hitvesétől.

Nem magától értetődő mindig megértőnek lenni, amikor a várva várt közös nyaralás csúszik, mert a feleség szolgálata állandó lelki ügyelet, és nem lehet előre tervezni. És az sem megy egyik napról a másikra, hogy a férfiember megszokja, hogy bár ő viseli a kalapot, mégsem tőle kérnek tanácsot a látogatók, hanem oldalbordájától. Mindehhez bizonyára nem is kevés hitre, lelkierőre, imádságos szívre és alázatra van szükség, valamint arra a krisztusi szeretetre, amelyről az Írás így tesz tanúbizonyságot: „Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette az egyházat, és önmagát adta érte.” (Ef 5,25) És még valamire. Arra, hogy néha azért a tisztelendő férjurak hátát is megveregessék egy-egy köszönő szóval, hogy jelenlétük, önfeláldozó szeretetük, szolgálatuk által a női lelkészek felszabadultabban és eredményesebben vállalhassák fel a lélekgyógyítás küldetését.

Szőkéné Bakay Beatrix