Keresztény szemmel

A gyermek már harmadnapja szenvedett. Erős fájdalmai voltak, amelyeket az orvos által felírt gyógyszer sem csillapított. Az orvos azt tanácsolta, várjanak, hiszen idő kell, amíg hat az orvosság, és egyébként sem tud semmit tenni, amíg a laboreredmények nem érkeznek meg. A tehetetlenség – ez a legnagyobb ellenség. Amikor az ember érzi, hogy tenni kellene valamit, de nem tehet semmit. Ilyenkor a szíve szakad meg a szülőnek, és elkezd fantáziálni: vajon mi lehet az a betegség, amire nem hat a gyógyszer, és még a fájdalmat sem csillapítja semmi? Persze aggodalmában a legrosszabbra gondol, valami halálos, gyógyíthatatlan kórra, aminek a nevét sem akarja kiejteni. Csak nézi, nézi a máskor vidám arcocskát, amely most fájdalmasan eltorzult és beesett a többnapos szenvedéstől. A klasszikus kérdés sikoltozik benne: miért, miért, miért… Istenhez fohászkodik segítségért, de most ő is olyan távolinak tűnik. Az idő, amely a várakozással telik, a végtelenbe nyúlik, lassan vánszorog minden óra, minden nap, míg végre megérkezik a laboreredmény. És kiderül hirtelen az ég is, mert – és látja már világosan, hogy mi is lehetne más – csak valami banális fertőzésről van szó, amely lehet súlyos is, de így, hogy megtalálták a kórokozót, könnyen gyógyítható. Az ember, a szülő roskadt válla és meggörbült háta is kiegyenesedik, és hálát rebeg Isten felé…

Kora hajnalban idegenül nézett szét a rendetlen szobában. Ötvenhat évesen ide kellett jutnia. Egy omladozó, öreg házba, egyedül, szinte újrakezdve az életét. De van-e értelme újra elkezdeni? Néhány órája, amikor éjjel hazavergődött, jóval derűsebben látta helyzetét és az egész világot. Akkori hangulatát persze erősen befolyásolta az a néhány üveg sör, amit a kocsmában hajtott fel. De ott legalább társaságban, emberek közt volt, akikkel beszélgetni lehetett, ahol nem a csupasz, hideg falakat, a málló vakolatot kell néznie. Mindenki azt vágja a fejéhez, hogy az itallal teszi, tette tönkre az életét, hogy mindig akkor szalad ki a lába alól a talaj, amikor elkezd inni, és nem tudja abbahagyni. Pedig az alkohol egyszerűen csak könnyebbé tesz mindent. Ha iszik, könnyebben megy az, amit józanul sohasem volt képes megtenni.

Igen, kell az ital, mert nélküle gyenge és tehetetlen. Érzi ő, persze, hogy érzi, nem jó társ az alkohol, mert reménytelenséget, kilátástalanságot hagy maga után. De mihez kezdhet még így ötvenhat évesen, merre induljon el, van-e értelme bármerre is elindulni? Jó lenne hinni valamiben, Istenben talán, akinek a nevét ismeri, hiszen konfirmált valamikor régen, de azóta… Igen, talán Isten megtisztíthatná az életét, hallott már ilyet, de hogyan lehetséges ez?…

Milyen szép ez a hajnal – sóhajtotta a pék ezen a reggelen is, pedig mindennap korán kel már tíz éve, de a hajnalt, a virradatot soha sem tudná megunni. Ilyenkor mindig eszébe jut, hogy amint reggelente fölkel a nap, úgy támadt föl a mi Urunk Jézus Krisztus is a halálból értünk, emberekért. Ez mindig új erővel tölti el, és érzi, ha másért nem is, de ezért, emiatt érdemes korán kelni. Elkezd dolgozni. Egyedül lát neki a munkának, később érkezik a segéd. Fordítva is lehetne, de ő így szereti. Fontos, hogy jó legyen a kenyér, amely reggel majd az emberek asztalára kerül. Tíz éve halt meg hirtelen az apja, az öreg pék, akkor vette át a pékséget, és már akkor elhatározta: folytatja apja hagyományait, és soha nem fog „műkenyeret” sütni, amellyel kevesebb dolog van ugyan, de rossz ízű, szétesik, szétmorzsálódik, mert tele van „műanyaggal”, vagyis mindenféle adalékanyaggal. „Megette a fene azt a lisztet, amihez lisztjavítót kell adni, nem is lehet rendes kenyeret sütni belőle! Na, abból én nem is vagyok éhes!” – mondogatta az apja, és ragaszkodott a kovászszal készült, igazi házi kenyérhez – ahogyan a fia is ragaszkodik a hagyományokhoz. Nagy, kerek, háromkilós kenyereket is sütnek, középen behasítják sütés előtt – abból lehet jó karéjt szelni. Mostanában tönkölykenyeret is készítenek, nagy igény van rá, hiszen finom is, meg egészséges is.

Amikor kora reggel kinyitják az üzletet, már többen várnak az ajtó előtt. Az emberek szeretik a jót, ő pedig szereti az embereket. A pék boldog, a kemence forróságától kipirult arca ragyog, amikor dicsérik a kenyeret, kiflit, kalácsot. Egyszer járt egy olyan boltban, ahol papír nélkül fogták meg és adták oda az embereknek a kenyeret. Ki is fordult onnan azon nyomban. Ő olyan helyre nem megy, ahol sem az embert, sem a kenyeret nem tisztelik. Mert a liszt, a kenyér maga az élet. Aki a kenyeret nem becsüli, annak az élet sem jelent semmit. Hát, vannak ilyen furcsaságok a világban – szokott legyinteni ilyenkor a fiatal pék, és folytatja munkáját, hivatását – a régiek hagyománya szerint – Isten dicsőségére.

sa