Evangélikusok

Legkedvesebb adventem

Szerkesztőségünk arra kérte az idén arany-, gyémánt-, vas- vagy rubindiplomát kapott lelkészeinket, hogy – „Legemlékezetesebb adventem”, illetve „Legemlékezetesebb karácsonyom” témacímmel – személyes vallomásaikkal gazdagítsák ünnepi lapszámainkat.

Tíz esztendővel ezelőtt éltem át azt az élményt, amelyet szeretnék most az olvasókkal megosztani. Az ősz második részét Kolozsvárott töltöttem, ahová Mózes Árpád püspök, valamint az ottani egyetemi fokú protestáns teológiai intézet akkori igazgatója, dr. Szabó Árpád hívott meg engem, hogy rendszeres teológiai és egyháztörténeti tárgyú előadásokat tartsak a hallgatóknak. Szívesen fogadtam a felkérést. Ott-tartózkodásom alatt hétvégénként igyekeztem felkeresni a magyar gyülekezeteket is, hogy Isten igéjével szolgáljak az erdélyi evangélikusok között. Az egyházi esztendő utolsó vasárnapján két Brassó megyei falusi gyülekezetet, Krizbát és Tatrangot látogattam meg. Mivel az evangélikus egyháznak az előző napokban Kolozsvárott közgyűlése volt, a brassói esperes felajánlotta, hogy gépkocsiján elvisz – a krizbai lelkésznővel, özv. Szász Árpádné Etelka asszonnyal együtt – Krizbáig.

Az esti órákban érkeztünk meg a településre. Elbúcsúztunk az esperestől, aki továbbhajtott Brassóba. Etelka aszszony édesanyja finom vacsorával várt minket, majd rövid beszélgetés után nyugovóra tértünk. Másnap délelőtt megbeszéltük a lelkésznővel a napi programot, megnéztük a templomot, a kultúrházat, az imatermet, majd ebéd után rövid pihenő következett. Részt vettem a gyermekeknek tartott foglalkozáson is. Ezután a felnőttek kezdtek gyülekezni. Egy kis szeretetvendégség keretében a lelkésznő bemutatott a gyülekezeti tagoknak, és megkért, hogy tartsak egy rövid előadást a munkámról. Az alkalmat fél 8 előtt kellett befejeznem egy áhítattal, mert akkorra ígérte a község molnára, hogy ideérkezik, és kocsiján elvisz Tatrangra, amely Krizbától 30-35 kilométerre fekszik.

Amikor kiléptem a megadott időben a paplak főbejáratán, egy megváltozott világ fogadott. Mindent fehér hótakaró fedett. A faluból kivezető országút összefolyt a szántóföldekkel. Az emberek siettek haza. Többen úgy búcsúztak: „Nem hisszük, hogy lesz valaki, aki a lelkész urat még ma este elviszi Tatrang-ra.” Azt feleltem, hogy talán reggel más lesz a helyzet. Telefonáljunk még aznap este Tatrangra, és közöljük velük a változást. A papné ekkor közbeszólt: „Hiszen a mi falunkban, de még a szomszéd településen sincs telefon!”

Ez a felvilágosítás egy kicsit elszomorított. Nem mintha Krizbán nem éreztem volna jól magam, de arra gondoltam, hogy mi lesz Tatrangon, ha nem érkezem meg. Az országúton alig közlekedtek már autók, hiszen szombat volt. Egy óra várakozás után visszamentünk a hidegből a fűtött szobába. Ekkor ezt mondtam a papnénak: „Akármilyen kocsi jön az országúton, kérem, állítsa meg. Akár magyar vezeti, akár román, kérje meg, hogy vigyen el Brassóig. Ott tegyen le egy helyen, ahol telefon van, és onnan felhívom az esperesi hivatalt, megkérem Raduch Zsoltot, hogy segítsen rajtam.” Beleegyezett, de kételyét fejezte ki, hogy másnap reggelig jár még erre valamilyen jármű.

Egyszer csak feltűnt két imbolygó fény a paplakhoz vezető úton. Nem lehetett teherautó fénye, egy kis kocsié volt. Kolléganőm megállította az autót. Én megkértem a lelkésznőt, hogy tudja meg, beszélnek-e a kocsiban lévők magyarul. „Igen – felelte –, tessék jönni!” Odaléptem a járműhöz, amelyben egy középkorú férfi és asszony ült. Elkezdtem mondani a férfinek a problémámat, hogy mi történik abban az esetben, ha nem érkezem meg időben Tatrangra. Végül utaltam arra, hogy milyen nagy szolgálatot tesz, ha elvisz engem legalább Brassóig. Ekkor szavamba vágott. „Tisztelendő úr, én ezt mind tudom, hiszen én vagyok az, aki megígértem, hogy elviszem Tatrangra. Bármi történik is, én meg szoktam tartani az ígéreteimet. Tessék beszállni. A feleségem vállalkozott arra, hogy elkísérjen, mert valóban ítéletidőt kaptunk.”

Elbúcsúztam a Szász családtól, beültem a kocsiba, és nagy kő esett le a szívemről. A táj ugyanaz maradt, az országutat csak sejteni lehetett, de én nem aggódtam, hanem boldog voltam, hogy valaki megtartotta a szavát. Közben a füleimben csengtek a molnármester szavai: „...én vagyok az, aki megígértem, hogy eljövök magáért... Bármi történik is, én meg szoktam tartani az ígéreteimet.”

Ebből a pár szóból, úgy érzem, megsejthettem valamit a karácsony titkából…

Pósfay György