A vasárnap igéje

Vízkereszt ünnepe utáni 4. vasárnap

Ma reggel újra felébredtem. Új nap köszöntött rám. A föld újra az éltető nap felé fordult. A nap pedig a helyén maradt, pontosabban szokott útján futja pályáját, és változatlanul ontja éltető energiáit. Mindez fel sem tűnik, magától értetődő folyamatnak vesszük. Pedig milyen törékeny az a bonyolult rendszer, amely biztosítja, hogy „ne szűnjön meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka”! Elég egy parányi változás, mondjuk az „El Ninjo”-jelenség felbukkanása Dél-Amerika nyugati partjainál, és az időjárás megszokott rendje máris felborul, és katasztrófák sora zúdul a világ legtávolabbi pontjaira is.

A vasárnap igéje arról szól, hogy mi történt az özönvíz után. Volt idő, amikor az özönvízről szóló és szinte minden nép emlékezetébe ivódott történeteket a képzelet világába utalták. A régészeti kutatás azóta kimutatta, hogy ezeknek valós történeti magjuk van. A legújabb feltételezés szerint körülbelül hétezer évvel ezelőtt a Boszporusznál átszakadt a földnyelv, és a Földközi-tenger vize a mai Fekete-tengerbe zúdult, és ez a hihetetlen vízmennyiség soha nem látott árvízzel borította el a Közel-Kelet térségét. Minden bizonnyal egy ilyen nagy katasztrófa emléke húzódik meg az özönvízről szóló sumér és babiloni mítoszok mögött, amelyeknek egyes elemei a bibliai elbeszélésre is hatással voltak. De a Szentírásban található leírásban nem is az esemény bemutatása egyedülálló, hanem az, amit az özönvízzel kapcsolatban a mindenség Uráról elárul.

Az első, ami a vasárnap igéjében feltűnik, hogy bár a katasztrófa az egész világot pusztulással fenyegeti, Istent magát mindez mégsem érinti. A babiloni mítosz szerint a vízár minden élőlényt elpusztít, és maguk az istenek is sírva menekülnek az égbe. Ezzel szemben a Biblia nem hagy kétséget afelől, hogy Isten változatlanul ura a helyzetnek. Ha pedig így van, akkor még van valami esély a túlélésre. Erről nem volna szabad elfeledkeznünk, amikor személyes tragédiák vagy tömegméretű katasztrófák miatt úgy véljük, fejünkre omlik a világmindenség.

Az özönvíz katasztrófája arról árulkodik, hogy Isten – noha hosszútűrő –, mégsem erélytelen és tehetetlen öregúr. A bűn eláradt a földön, és egyszer betelik a pohár. Isten akkor véget vet ennek az állapotnak. A bűnt nem hagyja következmények nélkül. De azt is meg kell állapítania, hogy a legszigorúbb büntetés sem tudja az emberiséget jóvá tenni, mert „gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva”. Nem a körülmények rontják meg, és nem is a rossz példa. Az ember önmagában, saját természetében hordozza a gonosz vírusát. Jézus jól látta ezt, mert ezt mondta: „Ami kívülről megy be az emberbe, az nem teheti tisztátalanná…” A gonoszság mind belülről, (a szívből) jön, s ezek teszik tisztátalanná az embert” (Mk 7,18. 23). És nincs az az özönvíz, amelynek árja az embert tisztára moshatná. Lám, alig tűnik fel a szivárvány az égen, hogy a katasztrófa végét jelezze, Noé fia, Hám máris kigúnyolja az apját (1Móz 9,22), és az elbizakodott emberek Bábelben égig érő tornyot készülnek építeni (1Móz 11,1–9).

Igen, Isten szigorú, de ugyanakkor könyörületes is. Megőrzi a világmindenség ingatag rendjét, hogy az élet sérülékeny fonala meg ne szakadjon, de a bűn végzetes hatalmába nem törődik bele. Elindul egy jelentéktelennek tűnő eseménysor Ábrahám kiválasztásával (1Móz 12,1–3), amely végül is Jézus Krisztus művébe torkollik, aki által bűnbocsátó kegyelme és szeretete az egész világra kiárad. A megátalkodott emberi szívet egyedül Istennek az így megtapasztalt jósága képes meglágyítani.

Ha az özönvíz drámáját Isten szemszögéből nézzük, önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy a mindenség Ura miért nem vetett véget ennek az anyagi világnak, és miért nem állította helyébe örökkévaló mennyei világát. Ha megálljt parancsolt volna a történelemnek, akkor sok hiábavaló vergődést és gyötrelmet megtakarított volna embergyermekeinek. Itt a földön minden kérdésünkre nem kaphatunk megnyugtató választ, hiszen „ki értette meg az Úr szándékát, és ki lett az ő tanácsadójává?” (Róm 11,34). De Isten döntése nyilván amellett szól, hogy az élet színtere megmaradjon, és ezért amikor új napra ébredünk, új lehetőséget is kapunk. A mennyei Atya nyilván még meg akarja kóstoltatni velünk szeretetét, és a vele való közösségben lévő élet nagyszerűségét.

Imádkozzunk!

Mindenség Ura, mennyei Atyánk! Köszönünk neked minden új percet, napot, évet, minden új lehetőséget. Magasztalunk Téged a természet és a benne sürgő élet csodálatos rendjéért. Bocsásd meg, hogy az emberiséggel együtt mi sem bizonyulunk méltónak jóságodra. Őrizz minket minden hitünket és erőnket felülmúló próbatételtől, de kiváltképpen óvj meg a gonosz hatalmától, Jézus Krisztus által. Ámen.

Dr. Cserháti Sándor