Liturgikus sarok
Liturgikus sarok
Missziói útravaló
Úrvacsorai gyakorlatunkat napjainkban már-már az anarchiát súroló „sokszínűség” jellemzi. Fokozottan így van ez a gyónás helyével, formájával, sőt tartalmával, nem is szólva az osztás „technikájának” legkülönbözőbb variánsairól… De most nem ezek értékelése a feladatom, hanem arról szeretnék szólni, ami meggyőződésem szerint nem „fakultatív” része az úrvacsorai liturgiának – ez pedig a záró áldást megelőző elbocsátás.
Szomorúan tapasztalom, hogy még ma is akadnak olyan kollégák, akik egyszerűen „megspórolják” a misszióra buzdító elbocsátást az úrvacsorai liturgia végén. Mivel „új” Agendánk immár 17 (!) éve jelent meg, itt lenne végre az ideje, hogy felismerjük ennek az elemnek a fontosságát, és éljünk is vele.
Az úrvacsorát kezdetek óta beárnyékolja a gyanú, hogy az valamiféle titokzatos, zártkörű „szeánsz”, ami csak a „beavatottaknak” szól, csak értük van. Éppen ez a csupán pár mondatos elbocsátás teszi világossá, hogy az úrvacsorában pontosan az ellenkezője történik. A Krisztussal való találkozásból tág ölelésű szeretet, mindenki felé odaforduló missziói felelősség fakad. Az elbocsátás mély tartalmú szövege teszi egyértelművé, hogy az úrvacsorai gyülekezet soha sem válhat elkülönülő, öncélú, farizeusi csapattá, akik önző kegyességgel csak önmagukat hizlalják, akik csupán saját vélt szentségükkel és tisztaságukkal vannak elfoglalva.
Az elbocsátásban kap igazi súlyt a szereztetési ige fantasztikus távlatokat sejtető ígérete: „…tiértetek és SOKAKÉRT kiontatik bűnök bocsánatára…” Az istentisztelet – beleértve természetesen az úrvacsorát is – minden alkalommal felkészítés, megerősítés, újbóli kiküldés a misszióba, és végső soron mindig azokért van, akiknek a helye üres a templomban, akik kiszakadtak a gyülekezetből, vagy még haza sem találtak. Értük és hozzájuk küldetünk a gyónásban és az úrvacsorában a Krisztustól nyert békességgel, szeretettel és a bűnbocsánat örömével, valamint a közösségépítés készségével, erejével.
Az elbocsátás emlékeztet minket szentségeink miszsziói aspektusára, mozgósító következményeire. A kezdet szentségében, a keresztelés szereztetési igéjében már elhangzott fölöttünk a Feltámadott missziói parancsa. Valószínűleg legtöbbünk életében ez volt az első ige, amely személy szerint értünk, nekünk, illetve miattunk szólalt meg. Erre akkor – objektív okok miatt – még nem válaszolhattunk tudatosan. De a tudatosítást szolgáló konfirmáció hídján keresztül megérkezhetünk másik szentségünkhöz, az úrvacsorához, melynek – ha úgy tetszik – „csattanója”, végső konklúziója a megismétlődő missziói parancs:
„Menjetek el, és hirdessétek az Úr halálát és feltámadását! Tegyetek bizonyságot szeretetéről! Akik megtapasztaltátok a bűnbocsánat örömét, építsétek a testvéri közösséget az emberek között megbocsátással és önfeláldozó szeretettel!”
Ennek a szövegnek az elhallgatása, megkurtítása nem egyszerűen liturgiai fegyelmezetlenség, hanem egyenesen a missziói parancsot megtagadó szabotázs. Nem csupán apró lazaság, hanem súlyos mulasztás, sőt bűn!
Gáncs Péter