Liturgikus sarok

Liturgikus sarok

Hozzászólás a cikkhez

Úrvacsorai gyakorlatunkat napjainkban már-már az anarchiát súroló „sokszínûség” jellemzi. Fokozottan így van ez a gyónás helyével, formájával, sõt tartalmával, nem is szólva az osztás „technikájának” legkülönbözõbb variánsairól… De most nem ezek értékelése a feladatom, hanem arról szeretnék szólni, ami meggyõzõdésem szerint nem „fakultatív” része az úrvacsorai liturgiának – ez pedig a záró áldást megelõzõ elbocsátás.

Szomorúan tapasztalom, hogy még ma is akadnak olyan kollégák, akik egyszerûen „megspórolják” a misszióra buzdító elbocsátást az úrvacsorai liturgia végén. Mivel „új” Agendánk immár 17 (!) éve jelent meg, itt lenne végre az ideje, hogy felismerjük ennek az elemnek a fontosságát, és éljünk is vele.

Az úrvacsorát kezdetek óta beárnyékolja a gyanú, hogy az valamiféle titokzatos, zártkörû „szeánsz”, ami csak a „beavatottaknak” szól, csak értük van. Éppen ez a csupán pár mondatos elbocsátás teszi világossá, hogy az úrvacsorában pontosan az ellenkezõje történik. A Krisztussal való találkozásból tág ölelésû szeretet, mindenki felé odaforduló missziói felelõsség fakad. Az elbocsátás mély tartalmú szövege teszi egyértelmûvé, hogy az úrvacsorai gyülekezet soha sem válhat elkülönülõ, öncélú, farizeusi csapattá, akik önzõ kegyességgel csak önmagukat hizlalják, akik csupán saját vélt szentségükkel és tisztaságukkal vannak elfoglalva.

Az elbocsátásban kap igazi súlyt a szereztetési ige fantasztikus távlatokat sejtetõ ígérete: „…tiértetek és SOKAKÉRT kiontatik bûnök bocsánatára…” Az istentisztelet – beleértve természetesen az úrvacsorát is – minden alkalommal felkészítés, megerõsítés, újbóli kiküldés a misszióba, és végsõ soron mindig azokért van, akiknek a helye üres a templomban, akik kiszakadtak a gyülekezetbõl, vagy még haza sem találtak. Értük és hozzájuk küldetünk a gyónásban és az úrvacsorában a Krisztustól nyert békességgel, szeretettel és a bûnbocsánat örömével, valamint a közösségépítés készségével, erejével.

Az elbocsátás emlékeztet minket szentségeink miszsziói aspektusára, mozgósító következményeire. A kezdet szentségében, a keresztelés szereztetési igéjében már elhangzott fölöttünk a Feltámadott missziói parancsa. Valószínûleg legtöbbünk életében ez volt az elsõ ige, amely személy szerint értünk, nekünk, illetve miattunk szólalt meg. Erre akkor – objektív okok miatt – még nem válaszolhattunk tudatosan. De a tudatosítást szolgáló konfirmáció hídján keresztül megérkezhetünk másik szentségünkhöz, az úrvacsorához, melynek – ha úgy tetszik – „csattanója”, végsõ konklúziója a megismétlõdõ missziói parancs:

„Menjetek el, és hirdessétek az Úr halálát és feltámadását! Tegyetek bizonyságot szeretetérõl! Akik megtapasztaltátok a bûnbocsánat örömét, építsétek a testvéri közösséget az emberek között megbocsátással és önfeláldozó szeretettel!”

Ennek a szövegnek az elhallgatása, megkurtítása nem egyszerûen liturgiai fegyelmezetlenség, hanem egyenesen a missziói parancsot megtagadó szabotázs. Nem csupán apró lazaság, hanem súlyos mulasztás, sõt bûn!

Gáncs Péter

::Nyomtatható változat::