Napról napra
ÚJ NAP - ÚJ KEGYELEM
*Krisztus mondja: „Én örök életet adok az én juhaimnak, és senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.”* Jn 10,28 (Zsolt 73,23; Mt 11,2–6/7–10/; 1Kor 4,1–5; Zsolt 85) Megváltónknak van még jó néhány „én”-nel kezdődő mondata az evangéliumokban. Ám ezek nem a manapság oly divatos „mert én megérdemlem” egoizmus kezdőszavai. Jézus azért „kínálja” magát nekünk ilyen „öntudatosan”, mert ő meg is cselekszi azt, amit ígér. Hatalmánál, küldetésénél fogva jelentheti ki ilyen erőteljesen: Én örök életet adok nekik... A hozzá fűződő viszonyunk minőségileg valami egészen más, mint a többi kapcsolatunk. Védelme, békessége, elfogadása és szeretete minden körülmények között az ő juhaié. Senki és semmi nem ragadhat ki minket az ő kezei közül. Sem a jelen kétségei, sem a jövő titkai nem morzsolnak fel minket, ha teljesen a Jó Pásztorra bízzuk magunkat.
Az igaz böjtölésről kapunk útmutatást Ézsaiás könyvének ezen fejezetében. Miért is böjtölünk? Tudhatjuk, hogy az advent is tulajdonképpen egy böjti jellegű felkészülési időszak. Azért böjtölünk, azaz fordulunk imádkozva, csendben Isten felé, hogy megérthessük az ünnepek titkát, tartalmát, hogy felfoghassuk és sajátunkká tehessük az Úr kegyelmes akaratát. Akkor lehet életünk igazán másokat „áldásokkal üdítő, kifogyhatatlan forrás”, ha Istenben bízva le merünk mondani önző érdekeinkről, és magunkat inkább az ő eszközeként rendeljük mások megsegítésére.
*Vajon nem Isten választotta-e ki azokat, akik a világ szemében szegények, hogy hitben gazdagok legyenek, és örököljék azt az országot, amelyet Isten az őt szeretőknek ígért?* Jak 2,5 (Zsolt 72,13; Mt 3,7–12; Ézs 45,18–25)
Ez az ige arra figyelmeztet minket, hogy Isten gyermekei között nem lehet helye semmiféle személyválogatásnak. Korunkban leginkább az anyagi helyzet szerinti megkülönböztetés jellemző: a gazdagokat előnyben részesítjük, kegyeiket keressük; a szegényebbeket pedig lenézzük, és sokszor szinte semmibe vesszük. Krisztus élő egyházában egyenlőség van, nincsenek címkék. Testvérek vagyunk, mert mindannyiunkat a Krisztusban hozzánk lehajló Isten fogad el. Nem anyagi lehetőségeink alapján, hanem tisztán szeretetből.
*Te ismersz engem, Uram! Látod, mert megvizsgáltad, hogy tied a szívem.* Jer 12,3 (ApCsel 10,31; Lk 1,26–38; Ézs 49,1–6)
Már megint az év igéje köszön vissza újra és újra, más szemszögből: „…de Isten azt nézi, ami a szívben van”! Bár mi gyakran kesergünk, hogy az istentelen embereknek milyen jól megy a soruk, mégis tudhatjuk: az Úr csak a szájukhoz „áll közel” az ilyeneknek, de a szívüktől távol van. Lehet, hogy Atyánk gondviselése őket is jól, sőt jobban tartja, mint minket, de szívük nem az Úré. Egyszer bizonyosan rájuk is rászakad a lelki éhség nyomorúsága. A tiszta szívűeknek persze nem a káröröm ad boldogságot, hanem az ígéret, hogy egykor teljességében láthatják meg az Urat. De addig is merjük bátran, mindennap Istenünk vizsgáló, szerető tekintetében megfüröszteni szívünket. Így erősödik őbenne.
*Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.* 1Pt 5,7 (Zsolt 9,10; 1Thessz 5,16–24; Ézs 49,7–13)
Megszabadulhatok aggódásaimtól, görcsös gondolataimtól, mindazoktól a lelki terhektől, amelyek nyomasztanak engem, és sokszor eltorzított felelősségérzetemből fakadnak? Igen! Bízhatom Uramban, akire áttehetem gondjaim olykor igen súlyos batyuját. Tudhatom, hogy nála jó helyen vannak terheim. Merjük hinni Urunknak, és éljünk az általa felkínált lehetőséggel: osszuk meg vele kisebb-nagyobb problémáinkat. Valaki így imádkozott: „Ne engedd, hogy túl nagy gondot okozzon nekem az a valaki, akit énnek hívok.” Igen! Helyesebben: a te kezedbe odatehetem magam, mindenestül.
*Mikor azt gondoltam, hogy roskad a lábam, szereteted, Uram, támogatott engem.* Zsolt 94,18 (2Pt 1,10; 2Kor 1,18–22; Ézs 49,14–26)
Hányszor jártam már úgy, hogy azt éreztem, nem bírom tovább a megpróbáltatásokat, a gúnyt, a megaláztatást, az eredménytelenséget, vagy egyenesen megbénított az önvád. Ilyenkor mindig küldtél hozzám valakit, aki – talán akaratán kívül – mellém állt, mert mintha a te szemeddel nézett volna rám, a te ajkaddal szólt volna hozzám. Szereteted, Uram, velem volt akkor is, amikor gödörbe kerültem. Felsegítettél, újra talpra állítottál.
*Pál írja: „A tanító munkálkodjon a tanításban.” Róm 12,7 (Dán 12,3; Jel 5,1–5; Ézs 50,4–11)
A hit hallásból van. Ha a gyermekek nem hallanak az örömhírről, akkor keresni sem fogják azt. Isten csodája, hogy az evangélium – ki tudja, milyen szövevényes utakon – mégis elérkezhet hozzájuk. Persze nem elég hallaniuk róla, meg is kell tapasztalniuk a hallottakat az életben. Ehhez nekünk kell példát mutatni számukra hitben, szóban, cselekedetben. Ez ma sem szűnő követelmény mindenkitől, aki az Úr nevében tanít, nevel.
Péter Zoltán