Liturgikus sarok

MUSICA SACRA VII.

Vasárnap délelőtt a templomban. Elhallgatnak a harangok, és megszólal az orgona. A felcsendülő zene a kezdőének dallamát idézi. Lassan elcsendesülünk, magunkba nézve készülünk az Istennel való találkozásra. Megszokott pillanatok, talán túlságosan is azok. De értjük-e igazán az orgona „szavát”, vagy csak az ünnepi hangulat kelléke számunkra e hangszer?

Az orgona nem volt mindig templomi hangszer. A Római Birodalomban a főúri lakomák kísérőhangszere volt, szolgáltatta a zenét a gladiátorok viadalain, és sokszor azokon a mészárlásokon is, amelyek elszenvedői az első keresztények voltak. Érthető, hogy a fiatal keresztény egyház sokáig idegenkedett tőle. Jóllehet később az orgonák építői a tudós szerzetesek lettek, de a hangszer a kolostorokban elsősorban pedagógiai célt szolgált. Csupán a 9–10. században kezdték templomi hangszerként is használni Nyugat-Európában. Magyarországon pedig a 13. századtól vannak adataink az orgonák építéséről és azok templomi használatáról.

A hangszer kezdeti szerepe valószínűleg az ünnepélyesség és az áhítat fokozása volt. Többen is tudósítanak arról, hogy a rendkívüli hangtömeg milyen pszichikai hatással volt a hallgatóságra. Ez a korszak ugyanakkor a többszólamúság kialakulásának s ezáltal a liturgikus zene gazdagodásának a korszaka is, ezért az orgonára már a 14. századtól komoly liturgiai feladatok hárultak. A templomi szertartások, például a misék az úgynevezett alternatim praxis jegyében zajlottak. A liturgikus énekeket a kórus és az orgona egymás közt megosztotta, és soronként váltakozva szólaltatta meg. Ez abból a felfogásból eredt, hogy az orgona képes „beszélni”, imádkozni, el tudja „mondani” a liturgikus szöveget, nem csupán annak hangulatát fejezi ki. Az orgonán felhangzó dallam szöveg nélkül is megegyezik az énekelt változattal. A gyülekezet ilyenkor az orgona beszédével azonosul, lélekben együtt imádkozva vele a szöveget.

Ez a gyakorlat még évszázadokon keresztül tartott, így az orgona nemcsak muzsikát szolgáltató zeneszerszám lett, hanem szerves része a templomnak. Ezért is fordítottak mindig olyan nagy gondot az orgona külsejére. Ezt mutatja az orgonaszekrénynek és a homlokzatnak faragásokkal, díszítőelemekkel gazdagon ellátott kiképzése, amely mindig azt a művészeti korszakot képviseli, amelyben a hangszer keletkezett. Így vált az orgona nemcsak liturgiai, hanem képzőművészeti szempontból is az oltár testvérdarabjává, építészek, festők, faragók közreműködésével készült műremekké. Arnolt Schlick német orgonista 1511-ben megjelent, Spiegel der Orgelmacher und Organisten című művében ezt így fogalmazza meg: „Az orgonák kiváltképpen a hallás számára és Isten magasztalása végett készülnek, a mennyei dolgok szemléletében segítendő; ám egyszersmind a jámbor éneklő személyek támogatására is szolgálnak. Ékességei továbbá a templomoknak, azok számára valósággal tekintélyt parancsolván; az odaillő faragott és festett képekkel egyetemben áhítatra buzdítván.”

Az orgona szerepe a reformáció után sem csökkent, az evangélikus istentiszteletnek éppen olyan fontos résztvevője volt és maradt, mint korábban. A reformáció hatását az orgonamuzsika és az orgona történetében nem lehet eléggé hangsúlyozni. Friedenthal írja Luther személyéről: „minden művészet közül egyedül a zene állt hozzá közel, ennek megvoltak a maga következményei a protestantizmus fejlődése szempontjából. (...) Az éneklő reformáció hatalmasabb lett, mint a disputáló és hadakozó reformáció”.

Az éneklő lutheránus egyház megteremtette a korálköltészetet. A gyülekezeti énekből, a korálból kinövő egyházzene a mai napig meghatározza az evangélikus orgonazenét is. A lutheránus istentisztelet háromféle feladatot ró az orgonistára: az istentiszteletnek, illetve egy-egy koráléneklésnek a bevezetését, azaz előjáték előadását, a gyülekezet énekének vezetését, ezenkívül az úgynevezett alternálást. Ez utóbbi olyan koráléneklési forma, amely a középkori alternatim praxisra vezethető vissza. A mai liturgiában már kevéssé kap helyet, de örömmel tapasztaljuk, hogy ez a gyakorlat Magyarországon is ismét erősödik. A gyülekezet (vagy a kórus) és az orgona felváltva „énekli” a korál egy-egy versszakát. A gyülekezet tagjai értik az orgona közjátékait, amelyek az énekelt korál dallamára készültek, hiszen a korált annak minden szövegi-tartalmi vonatkozásával együtt jól ismerik. Ezért az orgona az evangélikus istentiszteleteken nem egyszerűen a szertartások kísérőhangszere, amely „aláfestőzenét” szolgáltat a templomi eseményekhez, vagy elő- és utójátékokat szólaltat meg a „gyülekezet épülésére”, hanem magasrendű liturgiai tényező. E szerepe révén nem egyszerűen szolgálója a lutheránus korálnak, hanem „hirdetője”, így töltve be Luther teológiájának és a reformációnak szellemét, amely szerint a kórus- és orgonazene, azaz a musica sacra igehirdetés.

Zászkaliczky Tamás