Evangélikusok

Az Evangélikus Élet 48. számában található, Különös lelkészavatás című írás az alábbi gondolatok megfogalmazására késztetett, egyfajta közös gondolkodás reményében.

A lelkészhiányos hosszú évtizedek után egyre inkább foglalkoztatja egyházunk népét, vezetőit, a teológushallgatókat a betöltendő lelkészi állások kérdése. Míg tíz esztendővel ezelőtt egy végzett hallgatót püspöke akár hat-nyolc helyre is helyezhetett, ma már azon kell gondolkodni, hogy két-három éven belül a kihelyezések automatizmusa megszűnhet, hiszen országosan már csak néhány üres, betöltendő lelkészi állást tartanak nyilván. Végzős teológushallgatóink hat-nyolc évi tanulás után – megszerezve az államilag elvárt kötelező nyelvvizsgát, teljesítve lelkészképző intézetünk szigorú tanulmányi elvárásait, a szupplikációk és teológusnapok során fokozatosan megismerkedve egyházunkkal, a sokféle gyülekezettel – jogosan teszik fel a kérdést: lesz-e munkájuk? Szükség lesz-e rájuk az egyházban? Jelenleg a hat évfolyamon lelkészi karunk több mint egyharmadával megegyező számú teológus készül a lelkészi szolgálatra. A diákok várják, hogy a szigorlatok és a gyakorlati év teljesítése után megkapják diplomájukat, amely arra jogosítja fel őket, hogy felkeressék püspöküket, kérjék lelkésszé avatásukat, és felajánlják szolgálatukat egyházuk számára.

Az 1997. évi, az egyházi szolgálatról és az egyház szervezetéről szóló II. törvényünk 10. §-a szerint „a lelkésszé avatás (ordináció) feltétele az evangélikus hittudományi egyetemi diploma megszerzése” (kiemelés tőlem). Speciális oklevél ez: egyházunkon kívül egyelőre nincs túl sok olyan terület, ahol a hallgatók a hosszú évek munkájával megszerzett képzettségüket kamatoztathatnák.

Munkám során, a teológusok lelki vezetése kapcsán sok jó tapasztalatról számolhatok be, jó néhány elkötelezett, egyházát szerető, hozzá ragaszkodó, felkészült hallgató várja szolgálatba állásának lehetőségét.

Úgy gondolom, a lelkészhiány szorongató feladatait megoldandó, korábban egyfajta „tűzoltásra” kényszerültünk annak érdekében, hogy a lelkészi szolgálatot biztosíthassuk olyan helyeken is, ahol helyben lakó lelkipásztor már régóta nem volt. Ez a kialakult helyzet épp most van változóban. Természetesen nem szabad azt mondani, hogy amíg akár csak egyetlen olyan lelkészi állásról tudunk, amely betöltetlen, addig lelkészhiány van; amikor pedig már egyetlen olyan lelkészünk is lesz, aki gyülekezeti szolgálatra vár, akkor lelkészfelesleg alakul ki. Egyfajta olyan „munkaerő-gazdálkodásra” van szükség, amely egyrészt a meglevő szolgálati helyek, lehetőségek kibővítését teszi lehetővé, másrészt új, speciális utakat keres.

Istennek hála, új lehetőségek kapujában áll egyházunk, hiszen egyre inkább előtérbe kerül, hogy olyan munkatársak javadalmazására fordíthatjuk felszabadítható anyagi forrásainkat, akik el tudnak indulni azok felé is, akik ugyan evangélikusnak vallják magukat, de akiket az egyházközségek lelkészei – számos más teendőjük miatt – nem képesek utolérni. Hálásnak kell lennünk azért, hogy új szolgálati lehetőségeket kutathatunk a társadalomban, és valódi missziói munka indulhat meg az önmagukat „a maguk módján hívőknek” nevezők felé, akiknek számaránya kiugróan magas magyar társadalmunkban.

Rengeteg feladatunk van tehát. Szükségünk van az elkötelezett, képzett evangéliumhirdetőkre egyházunkban. Mindez azt mondatja velem: nagy öröm az, hogy sokan vállalják a teológia elvégzését. Olyanok is akadnak, akik érett fejjel vágnak neki a diploma megszerzésének, amely családjuk, munkájuk mellett szinte emberfeletti feladatot jelent számukra. Márpedig az említett törvény szerint is kizárólag a hittudományi egyetemünkön megszerzett oklevél útján lehet valaki lelkésszé. Becsüljük meg teológushallgatóinkat azzal, hogy új szolgálati lehetőségek kialakításával gondolunk rájuk, és örömmel várjuk szolgálatba lépésüket. Tartsuk tiszteletben azokat, akik erre a szolgálatra készülnek, akik Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésére teszik fel életüket.

Johann Gyula, az Evangélikus Hittudományi Egyetem lelkésze