Keresztutak

Kockázatos dolog – akár tíz év távlatából is – napjaink súlyos politikai ellentétekkel terhelt Magyarországán nyilvánosan emlékezni, emlékeztetni egy emberre, akire életének utolsó három évében azt a feladatot mérte a sors, hogy Magyarország miniszterelnöke legyen. Antall József halála óta a – vélt és valós – politikai örökösök vitái az örökséget soha nem is vállalók kárörvendő kommentárjaitól kísérve az egykor elhangzott szavak súlyát mérlegelik, politikusokat szembesítenek korábbi önmagukkal, régi ellentéteket idéznek fel. Ahogy azonban a taktika és a stratégia elválik egymástól, úgy kell különbséget tennünk a fecsegő felszín és a hallgató mély között – a politikában is. Mindnyájunk vesztesége, hogy erre általában csak egy ember halála kapcsán vagyunk képesek. A Parlament lépcsőjén 1993. december 12-én fellobbanó gyertyák fénye képes volt a mélységet bevilágítani, a ravatalnál sorban álló tízezrek néma sorfala pedig csendre intette azokat, akik esetleg még e súlyos órákban is a fecsegés lehetőségét keresték volna.

Antall József érdemeit és hibáit nem e helyen kell elemezni. A rendszerváltozás utáni első miniszterelnök tevékenységének fő sodrát azonban nem lehet elégszer méltatni, hiszen döntő szerepe volt abban, hogy Magyarországon rövid idő alatt kialakult a jól működő demokratikus intézményrendszer.

Antallt utólag gyakran érte az a bírálat, hogy nem volt elég keménykezű politikai ellenfeleivel szemben. A jogállami keretek tisztelete azonban minden más szempontot felülírt gondolkodásában. Ha elfogadjuk a közkeletű vélekedést, mely szerint a politika a lehetőségek művészete, akkor ő e lehetőségekkel mindig is kizárólag a hazai alkotmányos és a nemzetközi jogi normák kereteinek tiszteletben tartásával élt. Antall József az évtizedes köntörfalazás után nyíltan vállalta a felelőséget a határon túli magyarságért, világossá téve, hogy a régi sebeket nem felszakítani kívánja, hanem okosan begyógyítani. Halálos ágyán állítólag elhangzott kijelentését, mely szerint „keresztény Magyarországot akart, mert csak annak van jövője”, már nem volt alkalma bővebben kifejteni. Tevékenysége alapján azonban biztosan állíthatjuk, hogy mindent megtett az egyházak megbecsülésének visszaállításáért, működésük alapjainak biztosításáért. Az a tény, hogy az ország jövőjét a zsidó–keresztény hagyomány szellemében fogant Európai Unióban látta kiteljesedni, és ezt diplomáciai tevékenységében is világossá tette, világszerte nagy tekintélyt szerzett nemcsak Antall Józsefnek, hanem Magyarországnak is.

Ha van olyan, hogy evangélikus attitűd, lelkület, viselkedésmód, akkor megkockáztatom, hogy Antall Józsefé – felekezeti hovatartozásától függetlenül – ilyen volt: értékrendjében, szándékaiban eltökélt, a megvalósításban nem megalkuvó, de kompromisszumokra kész. Ez a hozzáállás hasonlóan gondolkodó, de legalábbis tisztességes partnereket tételez fel. Ez azonban Antall Józsefnek – és ezáltal sajnos az országnak – nem mindig adatott meg.

A miniszterelnök 1993. december 18-i temetésén, egy héttel karácsony előtt Harmati Béla a Megváltó eljövetelének bizonyosságával imádkozott a halottért. Tíz évvel később ismét reménykedhetünk: a Jézus születése alkalmából karácsonykor fellobbanó gyertyák fénye ismét bevilágítja a mélységet, és a világosságban láthatóvá válik a zsinórmérték. Reményeink szerint nem csak azok számára, akik tudatosan igyekeznek életüket e zsinórmérték szerint élni.

Prőhle Gergely