Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Kockázatos dolog – akár tíz év távlatából is – napjaink súlyos politikai ellentétekkel terhelt Magyarországán nyilvánosan emlékezni, emlékeztetni egy emberre, akire életének utolsó három évében azt a feladatot mérte a sors, hogy Magyarország miniszterelnöke legyen. Antall József halála óta a – vélt és valós – politikai örökösök vitái az örökséget soha nem is vállalók kárörvendõ kommentárjaitól kísérve az egykor elhangzott szavak súlyát mérlegelik, politikusokat szembesítenek korábbi önmagukkal, régi ellentéteket idéznek fel. Ahogy azonban a taktika és a stratégia elválik egymástól, úgy kell különbséget tennünk a fecsegõ felszín és a hallgató mély között – a politikában is. Mindnyájunk vesztesége, hogy erre általában csak egy ember halála kapcsán vagyunk képesek. A Parlament lépcsõjén 1993. december 12-én fellobbanó gyertyák fénye képes volt a mélységet bevilágítani, a ravatalnál sorban álló tízezrek néma sorfala pedig csendre intette azokat, akik esetleg még e súlyos órákban is a fecsegés lehetõségét keresték volna.

Antall József érdemeit és hibáit nem e helyen kell elemezni. A rendszerváltozás utáni elsõ miniszterelnök tevékenységének fõ sodrát azonban nem lehet elégszer méltatni, hiszen döntõ szerepe volt abban, hogy Magyarországon rövid idõ alatt kialakult a jól mûködõ demokratikus intézményrendszer.

Antallt utólag gyakran érte az a bírálat, hogy nem volt elég keménykezû politikai ellenfeleivel szemben. A jogállami keretek tisztelete azonban minden más szempontot felülírt gondolkodásában. Ha elfogadjuk a közkeletû vélekedést, mely szerint a politika a lehetõségek mûvészete, akkor õ e lehetõségekkel mindig is kizárólag a hazai alkotmányos és a nemzetközi jogi normák kereteinek tiszteletben tartásával élt. Antall József az évtizedes köntörfalazás után nyíltan vállalta a felelõséget a határon túli magyarságért, világossá téve, hogy a régi sebeket nem felszakítani kívánja, hanem okosan begyógyítani. Halálos ágyán állítólag elhangzott kijelentését, mely szerint „keresztény Magyarországot akart, mert csak annak van jövõje”, már nem volt alkalma bõvebben kifejteni. Tevékenysége alapján azonban biztosan állíthatjuk, hogy mindent megtett az egyházak megbecsülésének visszaállításáért, mûködésük alapjainak biztosításáért. Az a tény, hogy az ország jövõjét a zsidó–keresztény hagyomány szellemében fogant Európai Unióban látta kiteljesedni, és ezt diplomáciai tevékenységében is világossá tette, világszerte nagy tekintélyt szerzett nemcsak Antall Józsefnek, hanem Magyarországnak is.

Ha van olyan, hogy evangélikus attitûd, lelkület, viselkedésmód, akkor megkockáztatom, hogy Antall Józsefé – felekezeti hovatartozásától függetlenül – ilyen volt: értékrendjében, szándékaiban eltökélt, a megvalósításban nem megalkuvó, de kompromisszumokra kész. Ez a hozzáállás hasonlóan gondolkodó, de legalábbis tisztességes partnereket tételez fel. Ez azonban Antall Józsefnek – és ezáltal sajnos az országnak – nem mindig adatott meg.

A miniszterelnök 1993. december 18-i temetésén, egy héttel karácsony elõtt Harmati Béla a Megváltó eljövetelének bizonyosságával imádkozott a halottért. Tíz évvel késõbb ismét reménykedhetünk: a Jézus születése alkalmából karácsonykor fellobbanó gyertyák fénye ismét bevilágítja a mélységet, és a világosságban láthatóvá válik a zsinórmérték. Reményeink szerint nem csak azok számára, akik tudatosan igyekeznek életüket e zsinórmérték szerint élni.

Prõhle Gergely

::Nyomtatható változat::