Evangélikusok

Legemlékezetesebb ünnepem

Szerkesztőségünk arra kérte az idén arany-, gyémánt-, vas- vagy rubindiplomát kapott lelkészeinket, hogy – „Legemlékezetesebb adventem”, illetve „Legemlékezetesebb karácsonyom” témacímmel – személyes vallomásaikkal gazdagítsák ünnepi lapszámainkat. Most ezekből adunk közre egy csokorravalót.

Gyermekkorom legszebb ünnepei a karácsonyok voltak. Nem csupán a karácsonyfa körül együtt lévő család öröme és az ajándékokra való izgalmas várakozás miatt. A karácsonyi ünnepek istentiszteletei is sokat jelentettek számomra, csakúgy, mint az egész ünnep hangulata. Visszagondolva életem karácsonyaira mégis különösen kettő maradt meg elevenen emlékezetemben.

Az egyik 1944 karácsonya. Akkor már hazánk földjén dúlt a második világháború. Utolsó éves gimnazista voltam, tizenhét és fél éves kamasz. Leventeként munkaszolgálatra kellett bevonulnom. Budapestről gyalog mentünk nyugat felé. A közelünkben folytak a harcok. Dermesztő hidegben, a gyaloglástól kimerülve, karácsony estéjén értünk Győr-Gyárváros határához. Már besötétedett, amikor szovjet légitámadást kaptunk. A karácsonyi gyertyák fénye helyett a Sztálin-gyertyának nevezett rakéták fénye ragyogta be az éjszakát: nappali világosság támadt körülöttünk. Szalmakazlak tövébe rejtőztünk, mert a repülők, ha mozgást észleltek, azonnal gépfegyvertüzet nyitottak.

A légitámadás megszűntével századunkat a közeli, többnyire szoba-konyhás munkáslakásokban szállásolták el. Másodmagammal én is egy ilyen lakásba kerültem. A szobában egy súlyos tüdőbeteg férfi feküdt. Mi a kihűlő konyhában, ruhástul, sámlikon ülve gubbasztottunk, és igyekeztünk aludni egy keveset. Nem sok sikerrel, de legalább a dermesztő hideg ellen némi védelmet kaptunk. Másnap tovább gyalogoltunk Csallóközbe, a medvei Duna-hídon át.

Ezen a karácsonyestén átéltem és megéreztem valamit a karácsony igazi titkából. Nem láttam hangulatos betlehemet, égő karácsonyi gyertyákat, de átéltem valamit az emberi élet kitaszítottságából. Hangulatos ünnep helyett az élet kegyetlen valóságát. Amiért földre szállt és vállalta emberi sorsunkat a Megváltó. Értünk, értem is.

A másik emlékezetes karácsonyom az 1960-as évek elején volt. Nagybörzsönyben elvégeztem a karácsonyi ünnepi szolgálatot, és ebéd után azonnal indulnom kellett a vámosmikolai szórvány-istentiszteletre. Hozták azonban a hírt, hagy a hófúvás miatt leállt minden forgalom az utakon. Az autóbusz sem tudott feljönni a faluba, amelyikkel utaztam volna a szolgálatra.

Gyorsan megebédeltem, és gyalog indultam el a hegyek alatti kocsiúton. Tenkál Gyuri bácsi – az énekes-kántor presbiterem, aki mindig velem jött – mentegetőzött: ebben a szörnyű időben nem mer elindulni. Szinte könyörgött, hogy én se menjek el, mert az erős hófúvásban és a nagy hóban még az utat sem fogom megtalálni. Egyedül eltévedhetek, és ott fogok megfagyni. Majdnem igaza lett. A hófúvásban eltűnt az út és minden tájékozódási pont. Csak az ösztönöm vezérelt. Visszatekintve már a saját lábnyomomat sem láthattam. Közben átéltem a régi közmondás igazságát is: „Kemény, mint a karácsonyi hideg.” A hat kilométeres utat több mint két óra alatt tettem meg. A nagy havat taposva – a fogcsikorgató hideg ellenére – az izzadságtól és a hótól átnedvesedett rajtam a ruha.

Az utolsó kilométeren már az járt a fejemben, hogy talán hiábavaló a fáradozásom. Úgysem lesz már ott senki, hiszen egyórás késéssel érkezem. Teljesen kimerülten nyitottam be az imaterembe. Meglepetésemre és örömömre tele volt a terem az istentiszteletre várakozókkal. A gyülekezeti tagok így fogadtak: „Tudtuk, hogy a tisztelendő úr biztosan megérkezik, mert megígérte.” Pál apostol szavai jutottak eszembe: „Legyetek rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, tudván, hogy fáradozásotok nem hibavaló az Úrban” (1Kor 15,58). Sem lelkileg, sem testileg.

Sárkány Tibor