Keresztény szemmel

Emlékképek

Ez az a fajta pofon volt, amit az ember elsőként a talpán érez, aztán végigszáguld a gerinc csigolyái mentén, hogy végül tompa villanásként lobbanjon valahol az agyban. Azelőtt is hallottam legendákat Iván bácsi, a történelemtanár hatalmas jobbosáról. Bátyám például akkor mesélt erről bővebben, amikor a Kossuth-szobor közelmúltban restaurált mutatóujjára akasztotta kabátját. Sejtettem, hogy ettől a naptól én is tanúságtevője leszek ennek a legendának.

A pofon – legalábbis így visszatekintve – nem volt teljesen jogtalan. A mágneses tábla – amire egy viszonylag jelentős méretű mágnesvasat dobáltam, vizsgálva, milyen messziről tapad rá – valóban frissen volt mázolva. Hibátlan csillogású felületén vígan csattant a fém. Amire Iván bácsi elért hozzám, addigra legalább ötödször. Gondolom, mint egy jó vadászkutya, észlelte a zajt valahonnan a folyosóról, de idő kellett a beazonosításhoz, az utat is meg kellett tennie, ezalatt pedig másodpercről másodpercre hatványozódott benne a düh. Amire hozzám ért, már nem volt képes mérni az ütés erejét. Érthető, hiszen a mágneses tábla frissen volt mázolva.

Maga a pofon nem is lett volna baj, ha nem éppen akkor történt volna mindez, amikor az osztály arra várakozott, hogy levonuljon az udvarra, ahol szép, ünneplő ruhás fénykép készült róla, megörökítve a tanulók ötödik b-s arcvonásait. Az enyémet némileg torzultan a pofon miatt.

Életem pofonjaira gondolok. Valóságosat ritkán kaptam. A lelki pofonok gyakoribbak voltak. Mindegyiknek van valami nyoma az arcomon is. Arról a régiről tudom, kitől kaptam: Iván bácsi volt, a történelemtanár. Azt is tudom, miért. Az élet pofonjai bonyolultabbak. Az azonban biztos, hogy mindegyiknek van valami nyoma az arcomon. Egyszer talán megértem őket. Remélem, az örökkévalóság boldogságához ez is hozzátartozik majd.

Kezemben a régi fénykép. Az első sorban ülök, jobbról az első én vagyok. A fekete-fehér fényképen nem látszik, hogy piros a jobb arcom. Csak a fülem nagyobb egy kicsit.

Koczor Tamás