A vasárnap igéje

Óév este

A mai este más, mint a többi. Ha máskor nem is hajtjuk úgy álomra fejünket, hogy lepergetjük szemünk előtt az elmúló nap eseményeit, ha más estéken nem is helyezzük mérlegre cselekedeteinket, a velünk történeteket, az évnek ezen az utolsó estéjén mégis arra kényszerít minket a múló idő, hogy hátratekintsünk, hogy számba vegyük a tovatűnő év napjait. Gyarapodásunkat és veszteségeinket. Örömeinket és bánatainkat. Hova jutott életünk, merre haladt családunk, gyülekezetünk? Miben növekedtünk, erősödtünk, miben fogyatkoztunk meg, gyengültünk el? Különösen érezzük ma hiányainkat. A fogyatkozó erő, a megroppant egészség, a fakuló haj, a sajgó tag, az elment családtag, templomunk megüresedett padjai mind a mulandóra irányítják figyelmünket. Azt nézzük, és azt vesszük számba, ami számolható, ami mérlegre tehető. Ami látható. Az elmúlás erőit látjuk. A „külső embert”, amely leépül, tönkremegy, amit a halál tart uralma alatt. Pedig egész lényünket, testünket és lelkünket is magával ragadja a halál, és felülmúlhatatlan erővel sodorja a pusztulás felé, ha csak a láthatókra nézünk. Gyülekezetünk, egyéni és családi életünk is az enyészet martaléka, ha csak a láthatókra tekintünk.

Nem arról szól, és nem arra biztat az apostol, hogy hagyjuk a múltat, zárjuk le az elmúló 2003-as évet, ne emlékezzünk veszteségeinkre, és ne szenvedjünk hiányainktól, hanem helyette csak az eljövendőre nézzünk, a következőre, az új esztendőre, 2004-re. Mert nem csupán a múlt sodor bennünket a halál felé, hanem a jövő, a 2004-es év is, ha beleveszünk abba, ami látszik. Ha rabjai leszünk a számoknak, a kesergésnek, fájdalomnak, megpróbáltatásnak, a szenvedésnek, ha nem látunk mást, csak a munkát, a megkeresett pénzt, a felújított templomot, a renoválásra váró termet, a hiábavaló fáradságot.

Ki ne ismerné az aranyszőrű bárány meséjét? Ebben a bárány különleges tulajdonsággal rendelkezik: aki hozzáér, mind a bárányhoz tapad. A pásztor és a bárány faluról falura jár, és egyre hoszszabb sor követi őket, mert aki csak hozzányúl a bárányhoz vagy a bárányhoz tapadt emberhez, az nem menekülhet. Azt viszi, hurcolja magával a bárány. Az emberek, akik a bárányhoz tapadtak, nem tehetnek semmit ellene. Kiszolgáltatottak. Így ragad magával bennünket is a halál, ha a jövőben is csak a mulandót, az ideig- valót látjuk. A 2004-es év is a halál éve lesz, ha csak ebben az életben reménykedünk, ha csak a saját erőnkre támaszkodunk. Így halnak el közösségeink is. Családjaink, gyülekezetünk, egyházunk. A halál lassan minden porcikánkat magáévá teszi, minden gondolatunkat bírni fogja.

Pál azt írja: „nem csüggedünk”. Honnan veszi Pál az erőt, hogy minden megpróbáltatás, testi kín, üldöztetés közben, a halál látható jelei ellenére sem csügged? Onnan, hogy Pál a mulandó helyett a láthatatlanra néz. Onnan, hogy tudja: Isten még a halált is az élet szolgálatába állítja. Ahogyan Jézus halála Pál életéért volt, úgy Pál halála és szenvedése sem hiábavaló. Pál nem becsüli le a halál hatalmát, és nem veszi semmibe a szenvedést sem. Mégis pillanatnyi könnyű szenvedésnek nevezi mindazt, amit az apostoli életforma jelent ahhoz képest, ami az eljövendő élet távlatában nyílik meg számára. Tudja, hogy amiképpen Krisztus halálában osztozik minden hívő, úgy lesz részese Krisztus feltámadásának is. A végső célt csak úgy lehet megragadni, ahogyan Pál teszi. A láthatók helyett a láthatatlanokra tekint. Tudja, Istennek éppen úgy tetszett, hogy a gyengébe, a törékenybe, a mulandóba rejtse el az élet napról napra megújító evangéliumát. Csak ahol az emberi dicsfény eltűnik, ott lesz láthatóvá a hit számára, hogy az erő Isten rendkívüli jelenlétének köszönhető. Isten megújító ereje akkor is hat és terjed, ha csak a megüresedő padok, megöregedő emberek, rossz statisztikák látszanak.

Pál azt írja: „minden értetek van”. Értetek van a halál is. Elsősorban értetek van Krisztus halála. Az elmúlt év minden szenvedése, halottaitok, koporsóitok, könnyeitek és fájdalmaitok értetek vannak. A jövő év minden szenvedése, halottaitok, könynyeitek, fájdalmaitok értetek lesznek.

Minden érted van. Azért, hogy a szenvedés, fájdalom révén, a gyengeségben találkozz vele, az Örökkévalóval. Azért, hogy a mulandóság sodrásában végre belekapaszkodj mindabba, ami láthatatlan, ami örökkévaló, hogy Istenhez kötődő „belső embered” naponként megújuljon. Minden érted van. Azért, hogy élj. Hiszed-e ezt?

Imádkozzunk! Uram, a te utaid felfoghatatlanok számomra. Minden emberi logikával ellentétesen cselekszel. A te erőd az erőtlenségben éri el célját, az élet a halál révén diadalmaskodik. Uram, bár sokszor nem értem, hogy mit miért teszel, mégis köszönöm, amit eddig tettél, és amit a jövőben teszel értem.

Koczorné Heinemann Ildikó