A vasárnap igéje

Advent 4. vasárnapja

Advent negyedik vasárnapjának evangéliuma a két héttel ezelőtti igéhez kapcsolódik, amelyben Zakariás pap és felesége ígéretet kapott: gyermekük születik, noha ennek alig van biológiai esélye. Teljesül életükben az, ami minden normális házaspár vágya, és amiről – már-már úgy tűnt – mégis le kell mondaniuk. Gyermekük azonban nemcsak kettejük öröme lesz, hanem sokaké. Istent szolgálja majd ez a gyermek, hogy „az engedetleneket az igazak lelkületére térítse, hogy felkészült népet állítson az Úr elé” (Lk 1,17b).

Isten követe nem hazudott. Zakariás némaságát ezért ma feloldja az öröm és az Isten iránti hála, amely az ígéret beteljesedése miatt – mint apát és mint papot – eltölti. Nemcsak nyugtázza az ígéret valóra válását, hanem énekkel áldja a szavát megtartó Istent. Isten szavahihetőségére maga Isten a biztosíték. Ez nem csupán elmélet, hanem mindazok boldog tapasztalata, akik – Isten népeként – bizalomra bátorodtak iránta. Isten nagy tettei akkor válnak üdvösségünkre, amikor köszönetet mondunk értük.

Advent ideje alkalmas arra, hogy lélekben végigjárjuk Zakariással azt az utat, amelyen Isten látogatása mindig eseményekben nyilvánul meg.

Biztos, hogy a vizsgálódást nem a velünk és körülöttünk történt dolgokon kell kezdenünk. Isten iránti személyes bizalmunk általában azoknak a bizalmán erősödik, akik korábban Isten szavahihetőségéből éltek. Az egész Szentírás arról beszél, és attól ujjong, hogy Isten megbízható. Még akkor is állja szavát, amikor joggal megszeghetné ígéreteit.

Isten népe a bibliai korban is hamar felejtett. Ezért már az Ószövetség újra meg újra emlékezetükbe idézi Isten első látogatását, az addig átélt legnagyobb szabadítást, az Egyiptomból való kivonulás történetét, amelynek emléke a királyok korában már szinte ködbe veszett. Pedig – maga az Írás is – hányszor ismételteti el velük! Ilyenkor mindig elhangzik a „De Isten...” kezdetű mondat, amely arról tanúskodik, hogy Isten – megmagyarázhatatlan okból – mégis megkönyörült népén. Nem azért, mert igazabbak, jobbak, erősebbek vagy bátrabbak más népeknél, hanem mert – érthetetlen okból – hűtlenségük ellenére is szereti őket, és hű hozzájuk. Erről tanúskodik a zsoltáros (Zsolt 136) is. Innen ered Isten szavahihetősége, nincs rá más magyarázat. Ortodox keresztény testvéreink találóan nevezik sokirgalmú zsoltárnak a százharminchatodikat, amely nekünk is gyakori imádságunk kellene hogy legyen.

Zakariás énekének első verse arról szól, hogy Isten most újból meglátogatta népét. Vele együtt énekelhetünk, mert amiért köszönetet mond, értünk is történt. Amit Isten népe egykor megköszönt, annak öröme valamiképp ott munkál a mi bizalmunk születésénél is. Sarkig kellene tárnunk az ajtót, hogy beáradjon életünkbe azoknak a friss öröme, akik Isten nagy tetteiért adnak hálát. Csak ez az öröm szoríthatja ki szívünkből a bizalmatlanságot, amely sűrű ködként üli meg életünket.

Éneke második versében Zakariás is végigjáratja tekintetét Isten múltbeli, de soha el nem évülő nagy tettein. Ezután újszülött fiára néz, és látni kezdi a jövőt. Nem a felserdült ifjú sorsát kutatja. Nem látja annak levágott fejét Salome ezüsttálcáján, hanem Istentől kapott szolgálatért mond köszönetet. Az útkészítőt látja meg a most még kicsiny gyermekben, akiről később vallást tesz majd az is, aki önmagát nevezi útnak. Zakariás nem mond újat, csupán a fiáról hallott ígéreteket ismétli. Beéri ennyivel. Az ígéretek boldog ismétlésében ott rejtőzik a bizalom „ámen”-je. Örömében ott rejtőzik Keresztelő majdani öröme is: a „vőlegény barátjának” öröme, aki nem szomorkodik, hanem örvend, amikor szavára tanítványai közül néhányan otthagyják, és Jézus nyomába szegődnek, hogy megkérdezzék: „Mester, hol van a lakásod?” (Jn 1,38)

Zakariás kétverses adventi énekét semmiképpen se keveselljük, hanem köszönjük meg. Hallgassuk együtt Mária és Simeon énekével, és azután kezdjünk bele mi magunk a harmadik versbe! Mert a harmadik verset a mai gyülekezet énekli, amikor a másik kisgyermekben, a dicsőség Urában Megváltójára talál, és nyomában elindul a békesség útján. Ez az út nem ígér háborítatlan nyugalmat, de aki rajta jár, az lelkületével, megbízható szavával, hite bizalmával, türelme és reménysége teherbírásával – mint kicsiny mécses – a „felkelő Nap” szelíd, vonzó, derűs, barátságos fényét idézi.

Imádkozzunk!

Istenünk, áldunk hűségedért, amelynek fénye Krisztus arcán felragyogott. Az ő világossága töltse be életünket, oszlassa el történelmünk sűrű sötétségét, hogy a békesség útjára rátaláljunk. Soha ne engedd, hogy a magunk nyomorúsága, mások bűne vagy a gonosz bármiféle kísértése megfojtsa szívünkben Krisztus örömét, akinek eljövetele örökre véget vet minden gyásznak, fájdalomnak, jajkiáltásnak és könnyhullatásnak. Ámen.

Fehér Károly