Liturgikus sarok

A szent zenéről szóló sorozatunkat egy alkalomra megszakítjuk, hogy az ünnep csendjében és fényében a liturgia karácsonyi vonásaira figyeljünk.

Hosszan lehetne sorolni a karácsonyi liturgia szép és különleges mondatait. Érdemes elmélyedni ezekben, hiszen karácsonykor az álladó részek (ordinárium) mellett az adott ünnepre szabott változó részek (propriumok) különösen is figyelemre méltók.

Az istentisztelet kezdőzsoltára ilyenkor különleges keretverset (antifónát) kap: „ma este megtudjátok, hogy eljön az Úr, megvált minket, reggelre meglátjátok dicsőségét” (szenteste); „gyermek született nékünk, fiú adatott nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így nevezik: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Békesség Fejedelme” (karácsony ünnepén).

A kibővített kyrie, azaz az ősi, Krisztust imádó mondat gazdagabb formája is kiegészül három karácsonyi mondattal: „Isten Fia, aki értünk elhagytad a mennyet – Uram, irgalmazz! Mária fia, aki értünk emberré születtél, Krisztus, kegyelmezz! Igazi világosság, aki győztél a sötétség fölött, Uram, irgalmazz!”

A kollektaimádság is a tőle megszokott, lényegre törő módon foglalja egy kérésbe karácsonyi vágyunkat: „Istenünk, aki ezt a szent éjszakát tündöklővé tetted az igazi világosság megjelenésével: add, hogy a földön hittel fogadjuk az ő világosságának kijelentett titkát, a mennyben pedig ajándékul kapjuk az üdvösség örömét őáltala, aki veled és a Szentlélekkel él és uralkodik örökkön örökké.”

Az olvasmányok után énekelhető hallelujavers is tömören szól a szent éjszaka titkáról: „Halleluja, Krisztus megszületett, jöjjetek, imádjuk! Halleluja.”

Az úrvacsorára felkészítő nagy hálaadó imádság (prefáció) egyetlen, ünnepek szerint változó mondata karácsonykor így illusztrálja az üdvtörténet fontos pontját: „...mindenkor hálát adjunk neked, mindenható Istenünk és Atyánk a Jézus Krisztus által, akiben a láthatatlan Isten látható emberré lett, és békességet hozott a világnak”.

Az úrvacsora végén elhangzó küldő elbocsátás is meg fog változni a készülő új Agenda tervei szerint. Karácsonykor – egyetlenegyszer egy évben – másként hangzik, mint a többi vasár- és ünnepnapon: „Testvéreim! Menjetek, és hirdessétek az örömhírt, hogy megszületett a Megváltó, az Úr Jézus Krisztus a Dávid városában. Tanúskodjatok az Úr szeretetéről! Megízleltétek a bűnbocsánat örömét: építsétek a testvéri közösséget az emberek között megbocsátással és áldozatos szeretettel.”

Szólhatnék még az olvasmányokról és az igehirdetési alapigékről: a karácsonykor „szokványosakról”, no meg a megdöbbentően váratlanokról, és érdemes lenne a karácsonyi énekkincsünket is végiglapozni, egyenként ízlelgetni. Hiszen csodálatos kincs a karácsonyi istentisztelet liturgikus anyaga.

Most azonban mégsem ezekre szeretném az olvasó figyelmét irányítani, hanem inkább azt szeretném megmutatni, hogy hagyományos vasárnapi liturgiánk mennyire karácsonyi jellegű – függetlenül attól, hogy karácsonyt vagy húsvétot ünneplünk, az egyházi esztendő melyik időszakában vagyunk. Két ilyen fontos liturgiai eseményre szeretnék emlékeztetni.

A „nagy glória”-ként emlegetett mondat (Gloria in excelsis) minden vasárnap elhangzik az ünnepen: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” Év közben talán bele sem gondolunk, ezekben a napokban azonban minden évben kiderül a glória eredete. Az angyalok éneklik ezt először a betlehemi mezőn, a karácsony titkának sajátos felkonferálásaként. Nem szólították fel a pásztorokat, hogy ők is énekeljenek, nem köteleztek senkit, hogy ez a későbbiekben állandóan ismétlődjön. És mégis, kétezer éve vasárnapról vasárnapra, ünnepről ünnepre énekli az egyház népe. Isten vándorló népe már útközben bekapcsolódik az örök istentiszteletbe, hogy az angyalokkal és a már előrement testvéreinkkel együtt énekeljük az Istent dicsőítő éneket. Azt az éneket, amelyet nem lehet nem énekelnie annak, aki megértette karácsony üzenetét: Isten földre szállt, emberré lett szeretetét. Mert a karácsony nem csupán előjátéka, kedves epizódja a nagyhéten kiteljesedő jézusi életműnek, hanem szerves része a megváltásnak, Isten világot, embert mentő programjának. Talán jó lesz majd böjtben, a húsvéti időben vagy év közben a többi vasárnapon belegondolni, hogy karácsony angyali éneke miként járja át az egyház Istenre figyelő életét.

A másik karácsonyi vonatkozású elem már nem egy istentiszteleti tételhez kapcsolódik, hanem az egész liturgiát átjárja. Az a tény tudniillik, amit János így fejez ki evangéliuma elején: az Ige testté lett. Az inkarnáció (testet öltés) csodáját minden egyes istentiszteleten átéljük. Az evangéliumhirdetésben nem a lelkész szólal meg, hanem – „aki titeket hallgat, engem hallgat” – Krisztus maga. Az ige ugyanis mindenkor és mindenhol, ahol hirdetik, és ahol a Szentlélek megeleveníti, testet ölt. Valósággá lesz, élő, eleven módon csendül fel. Fizikailag lesz hallhatóvá és meghallhatóvá. És ez a csoda történik meg az úrvacsorában: Krisztus teste lesz kenyerünkké a kenyérben, és vére lesz italunkká a borban. Minden úrvacsorai istentiszteleten átélhetjük az első karácsonykor megismert tényt: a mindenek Teremtője, az Örökkévaló, a mindenek felett álló Isten vállalja, hogy megjelenik a mulandó, térhez és időhöz kötött anyagban. A „minden mindenekben” testet ölt a kenyérben és a borban. Találkozni lehet vele, érezni, látni, tapintani, ízlelni lehet őt.

Nemcsak karácsony ünnepének liturgiája izgalmas és érdekes, hanem a mindenkori liturgia karácsonyi tartalma: Dicsőség a magasságban Istennek, az Ige testté lett!

Hafenscher Károly (ifj.)