A vasárnap igéje
Karácsony második napja
Kényszerek
1Ján 1,1-4
Annyira örültem, hogy sok-sok év után végre sikerült rávennem téged, hogy elinduljunk. Tudtam, hogy nagy út áll előttünk, de a cél valami ellenállhatatlan erővel vonzott, és szerettem volna, ha ezt a vonzást te is átéled. Minden mozdulatomban ott volt a sietség, az indulni vágyás. Te ráérősen pakolgattad az úthoz szükséges felszerelést, mintha még mindig azon gondolkodnál, érdemes-e elindulnod.
Most itt vagyunk a célnál. Még nem látom, de érzem valami különös belső szomjúsággal és éhséggel a csoda jelenlétét. Reszket a bensőm, hogy újra láthatom, de legfőképpen az tölt el izgalommal, hogy megmutathatom neked. Előresietek, hogy minél előbb megláthassam. Te lassan bandukolsz. Szavaim túlságosan erőtlenek voltak. Nem tudtalak téged igazán fellelkesíteni. Téged nem nyűgöz le a látni vágyás ereje, neked nem reszket a bensőd, nem dobog gyorsabban a szíved. Hiába volt életem minden erőlködése, rád nem ragadt semmi abból, ami engem fűt. Arról panaszkodsz, hogy fáj a lábad. Arról panaszkodsz, hogy ma még nem is ettünk. Arról panaszkodsz, hogy a ruhád elszakadt az úton. Természetesen én is érzem a fáradtságot. Mert említed, nekem is feltűnik, hogy milyen régen nem álltunk meg, nem pihentünk, nem ettünk és nem ittunk. De most mégis bosszant, hogy ezek jobban érdekelnek téged annál, amit mutatni szeretnék. Megbántva érzem magam, hogy ezek fontosabbak számodra, mint a csoda, amit látni készülünk.
Igaz, útközben is láttunk csodákat. Szép tájakat, érdekes állatokat, színpompás erdőket, szálló fellegeket. Történtek velünk jó dolgok. A tejesasszony, aki megkínált a friss tejfölből. A pásztor, aki megmutatta, hogy hol rövidíthetnénk le utunkat, és közben dicsekedett kutyája tudományával. Az elhagyott templomrom falán szívdobogtató volt az ősi freskó. De mik ezek ahhoz képest, ami miatt jöttünk?
Most végre itt vagyunk. Én már látom… Körüljárom. Megérintem. Te még nem értél ide. Valahol az út kanyarulata mögött ballagsz még. Kiáltanék, de a meghatódottság elveszi hangomat. Csak várlak. Nem is szólok semmit. Majd meglátod te is azt, ami miatt érdemes volt ezt a hosszú utat megtennünk, érdemes volt elindulnunk, érdemes volt sietnünk. Már előre boldog vagyok, hogy ez a csoda majd örökre összeköt minket, hiszen együtt látjuk majd. Már előre boldog vagyok, hogy adhattam valamit az életednek, amitől szebb lesz, amitől tartalmasabb lesz, ami célt adhat neki. Te állsz, és nézel rám. Itt lennénk? – kérdezed. Szólni nem tudok, csak bólintok. Félek megzavarni a mély áhítatot, a szent pillanatot. Aztán, mintha kristálypohár repedne el pattanva, értem meg a valóságot. Te nem látod. Te nem látod. Hiába állsz előtte. Hiába látod szemeddel, amit én. Hiába tudod, miről van szó. De nem látod a szíveddel. Nem áll össze a fejedben mindez eget-földet megrázó csodává.
Némán baktatunk le a hegyről. A látás és nem látás falként húzódik közöttünk.
*
János – talán az apostol, talán egy másik János, az „öreg” – vajon átélte-e ezt a csalódottságot? A monumentális ív, a mondat, amellyel levelét kezdi, összeköti üzenetét Mózes első könyvének teremtésleírásával és a negyedik, hatalmas evangélium kezdetével is. A „kezdet” említése azért fontos, mert az, amit láthatunk, amit látnunk kell, mindenhol itt van. Minden róla szól. Minden felé irányul. Nem újdonság, nem most érkezett: mindig is volt. Ha indulok valamerre, hozzá érkezem. Ha keresek valamit, őt találom meg. Körülzár, meghatároz. Olykor megbénít, olykor elindít. Néha megvakít, máskor látni enged.
Karácsony második ünnepén mi is indulunk a pásztorokkal. Gyertek! Nézzük meg a csodát! Igazat mondott-e az angyal? Igazat üzent-e Isten?
Aztán indulunk vissza. Most látjuk csak, hogy velünk jött az örvendező öreg, János is. „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről” – kiáltja. Tele van megmutatni vágyással. Ott csillog a szemében a küldetés, hogy ezt mindenkinek elmondja és megmutassa, hogy az „örömünk teljes legyen”. Szemében tükröződhet a mi boldogságunk is. Hiszen mi is láttuk. Hiszen mi is átéltük. Hiszen mi is megérintettük.
Van-e valami, amit eddigi életem során sikerült már körüljárnom, kitapintanom, megértenem? Minden bizonnyal igen. Felsoroljak néhányat?
Van-e valami, amit eddigi életem során sikerült már körüljárnom, kitapintanom, megértenem az örökkévaló dolgokból? Minden bizonnyal igen. Felsoroljak néhányat?
De most mást érzek. Ő érintett meg engem. Ő látott meg engem. Ő értett meg engem. Ezért gyere, induljunk! Meg akarom mutatni neked is! Még ma.
Megérintettél engem. Látsz engem. Megértesz engem. Bensőm reszket a találkozás rettenetétől és boldogságától. Mostantól értem, hogy ebben az érintettségben, látottságban, megértettségben életem az örökkévalóság része lett. Ámen.
Koczor Tamás