Élő víz

Élő víz

Van belőlük bőven. Sokkal több ország rendelkezik velük, mint gondolnánk. A fegyverzet-ellenőrzés igen becsülendő igyekezet, de tartok tőle, nem sikerül feltárni minden rejtett, rejtegetett töltetet, rakétát. Minél veszélyesebbek, annál titkoltabbak, s annál kevesebb esély van a felderítésükre, illetve nyilvános ártalmatlanításukra.

A nagyhatalmak létező vagy nem létező, bevallott és eltitkolt fegyvereinek „leltárát” egy világ lesi éberen. A világpolitika ugyanakkor eltereli az ember figyelmét a saját robbanófejeiről. Arról az egyről is, amely nyakának folytatása, s a többi töltetről is, mely szívében rejtőzik. A lobbanékonyság – bár bocsánatkérően hajlamnak szoktuk becézni – nem csupán hajlam. A belső feszültség a földi élet természetes mellékterméke, s mindenkiben felgyülemlik időről időre. Veszélyes hulladék, ami felhalmozódva fegyverré, robbanótöltetté válik, s már csak egy szál gyufa kell hozzá…

Minden ember lobbanékony, csak vannak, akik tovább bírják. Őket hívják szelídeknek. Arról senki sem tud, milyenek, amikor maguk vannak. Nem dührohamokra gondolok, hanem a mélységes fáradtságra és a tehetetlenné bénító ürességre, mely a „szelíd színjáték” hozadéka.

Minden ember lobbanékony, de vannak, akik rövidebb ideig bírják. Az ilyenek vulkanikus természetükkel uralják környezetüket. Behúzott nyakú embereket nevelnek, akik mintha folyton menekülésre készen állnának az izzó láva elől.

Minden szív robbanófejeket rejtő talaj, melyet többé-kevésbé igyekszik az ember elgereblyézni. Még be is veti különböző magokkal, hogy ne legyen feltűnő, miféle feszültség lappang ott mélyen… Hogy a mag nem tud meggyökerezni és felnőni, az a magvető példázata szerint a sziklás talaj következménye. Semmiképpen nem kívánom az Igét elferdíteni, de én sziklák helyett néha kemény bombákat találok a szívem mélyén. Feszültséget hordozó, kilövésre kész fegyvereket, melyekkel kellő pillanatban pusztítani lehet. Ezek sem engedik meggyökerezni a magot.

Vannak tehetségek, akik ügyesen használják szívük tölteteit, „hasznos” célok felé irányítva feszültségüket. Tamási Áron Ábeléhez hasonlóan teszik ezt, aki az erőben talált „vaskörtéket” – miután rájött, hogy azok a háborúból ottmaradt bombák – fenyőóriások kidöntésére használta fel.

Mi legyen a robbanófejeinkkel? Évtizedekig bocsánatot kértem miattuk Istentől. El is fogadtam rájuk a megadott feloldozást. De a bombák ott maradtak. Amikor észleltem őket, megint bocsánatot kértem. Ezzel el is telik az egész földi élet – gondoltam elkeseredetten.

Keresztényként is sokszor félrekezeljük a vaskörtéinket. Minden akaraterőnket bevetve tartjuk vissza a belső feszültséget, hogy a környezetünk ép bőrrel ússza meg jelenlétünket. Jó keresztény az, aki csak füstölög megalázottságában; kevésbé jó keresztény pedig az, aki időnként fel is robban – gondoljuk. Pedig nem az a bűn, hogy a bombák ott vannak. Az a bűn, ha nem vesszük komolyan, mi történt ezekkel a robbanófejekkel. Ugyanaz a töltet, mérges hatóanyag dolgozik a kínlódva mosolygó, az összeszorított szájú és az üvöltő ember szívében is. Ezért ugyanaz az isteni bánásmód érvényes mindenfajta alaptermészetű emberre.

„Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt…” (Fil 2,5) – sejteti az Ige a megoldást. Jézus Krisztus az a tűzszerész, aki közelébe férkőzött a robbanótölteteinknek. Ártalmatlanította őket, miközben saját életével fizetett. Nem úszta meg sérülés nélkül, de tudta is, hogy bele kell halnia. A Golgotán kisült az emberi szívek összes feszültsége, megölve ezzel az Isten Fiát. Amikor mégis érzed, hogy feszít, gondolj a keresztre. Ahol egyszer már pusztított a tűz, ott nem pusztít még egyszer. Oda menekülhetsz, s biztonságban vagy – saját magaddal szemben is. Az indulat pedig, ami Krisztusban megvolt, jelen van benned is, ha hiszel. Ezt bányászd ezentúl, ne a bombáidat!

Bálint Józsefné