Keresztény szemmel

Mindenhez hozzászokik az ember, és ami először gyönyörködtet minket, később már akár bosszantó is lehet. Februárban a hónak csak kevesen örülnek. „Ez már nem hiányzott”– mondják egymásnak az emberek.

De az első hóesés, az valami egészen más dolog. Az első hónak a felnőtt is gyermekként örül. „Az idén fehér karácsonyunk lesz”– mondják egymásnak az emberek.

Télen borzasztó látványt nyújt hótakaró nélkül a csupasz természet. A fák ágai görcsösen, élettelenül merednek a magasba. Mintha valami gyilkos méreg oldaná ki ilyenkor mindenből az élet színeit. A levélruhájukat vesztett bokrok alá látva szemünkbe szúr az ágak között megbújó rengeteg szemét. Ahol néhány hónappal ezelőtt bodzavirágot szedtünk, most lukas lavór és rozsdás bicikli látványa fogad. Eltűnik az erdők, bozótok zöld paravánja, és a világból csak az emberkéz néha ízléstelen, máskor egyenesen gonosz nyomai láthatók. A tél nagyszerű alkalom a kiábrándulásra! De vigyázat! Mielőtt azt gondolná valaki, hogy a tél nagyszerű alkalom a természetből való kiábrándulásra, gyorsan hozzáteszem: a kopár tél nagyszerű alkalom az önmagunkból való kiábrándulásra. Mert télen a természet tükröt tart elénk. Nyáron ajándékainak sokféleségét mutatja nekünk, télen azonban ravaszul eldugja azokat, és megmutatja, mi is az, amit mi adtunk ajándékaiért cserébe neki. Siralmas mérleg. A természet színgazdasága az egyik oldalon, a másikon pedig lukas lavór és rozsdás bicikli, hogy csak a legártatlanabbakat említsem.

Télen a természet méltóságát veszti. Öntudatlanul, anyaszült meztelenül hever előttünk, és nem csupán öntudatlansága vagy mezítelensége kell, hogy zavarba ejtsen, hanem a testét borító, általunk okozott gennyes, fekélyes sebhelyek látványa is. Nyáron ajándékaiért kell hálásnak lennünk, télen a sebeiért, amiket tőlünk és értünk szenved el.

Noé egyszer kegyetlenül berúgott. Öntudatlanul, anyaszült meztelenül feküdt sátrában, méltóságát vesztve. Egyik fia, Hám, véletlenül betévedt a sátorba, és meglátta apja szemérmét. Ha jobban megfigyeli őt, észrevehette volna annak mezítelen testén a bárkaépítés és az özönvíz hullámain való hánykolódás közben szerzett sérüléseket is: egy-egy elvétett szekercesuhintás, felcsapódó gerendavég emlékeit vagy azét az ominózus esetét, amikor egy nagy hullámlökés eredményként apja a bárka fala és a víziló közé szorult. Ha lett volna szeme hozzá, Hám apja méltatlanságában is megláthatta volna annak méltóságát és azt is, hogy mennyi mindent köszönhet neki. Hiszen Hám saját életének forrását látta meg ott a sátorban. És az izmokat, melyek érte dolgoztak, és a sebeket, amelyeket apja érte szenvedett el. De Hámnak nem volt szeme hozzá, hogy meglássa a pillanat nagyszerűségét, megérezze és megértse apja mezítelenségében az élet és a szeretet csodáját – ahhoz túlságosan infantilis volt. Nem élve, hanem visszaélve a helyzet adta lehetőséggel, röhögve szaladt testvéreihez. Testvérei azonban – Sém és Jáfet – mások voltak, mint ő. Apjuk méltatlan állapotában is látták annak méltóságát. Mezítelenségében az élet forrásának és a szeretetnek a titkát, csodáját. Amit óvni és védeni kell, mert ezen áll fenn minden, és ennek köszönhetik ők is életüket. Sém és Jáfet összegyűjtötték apjuk szétszórt ruháit, és arcukat elfordítva, szemüket behunyva, háttal a sátorba mentek, és betakarták apjuk szemérmét.

Amikor a mezítelen, kopár téli tájat látom, úgy érzem magam, mint Hám, aki apja sátrába tévedt. Láthatom azt, amit nem volna szabad látnom. Előttem fekszik a mezítelen természet öntudatlanul. Látom a szemérmét, a cserzett bőrét, az izmait és a rengeteg sebhelyet. Nem szaladok el. Állok néma áhítattal. Hálát érzek és szeretetet. Esni kezd a hó, két alakot látok a hóesésben. Háttal közelednek, elfordítják arcukat, és az imént még mezítelent már fehér takaró borítja. Testvéreim, Sém és Jáfet. Én, a méltatlan harmadik, minden hóesésben titeket köszöntelek!

Németh Zoltán