A vasárnap igéje

Újév utáni vasárnap

Luther Jakab apostol levelét egykor a szalmalevél jelzővel illette. Ezzel 1Kor 3,10–15-re utalt, ahol Pál arról beszél, hogy az egyházban minden munkás Krisztus fundamentumára épít. Vannak, akik aranyat, ezüstöt, drágakövet építenek rá, mások viszont fát, szénát, szalmát. Hogy kinek a munkája mennyit ér, azt majd az ítélet napja mutatja meg, amely tűzben fog eljönni.

Az arany, az ezüst és a drágakő kiállja a tűz próbáját, míg a fa, a széna és a szalma elég. Luther annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a krisztusi alapra csak azok építenek aranyat, ezüstöt és drágakövet, akik a tiszta evangéliumot hirdetik. Jakab leveléről viszont Luther megállapítja, hogy abban az apostol nem az evangéliumot prédikálja, hanem a törvényt. Igaz, nem úgy, mint a rabbik, hanem Krisztusra mint fundamentumra építi fel a mózesi törvény tanításait. Ezzel mégsem aranyat, ezüstöt vagy drágakövet, hanem – 1Kor 3,10–15 értelmében – csak szalmát helyez a krisztusi alapra. Luther mégis igen nagyra értékeli Jakab levelét, mert – mint mondja – kiválóan írja le a keresztény embernek a törvényhez való viszonyát. Bár fenntartja, hogy ha csupán ezt a levelet olvashatnánk, akkor a megváltás és az üdvösség örömhírét nem ismernénk meg. Jakab beköszöntőjéből kitűnik, hogy az apostol levelének eredeti címzettjei a diaszpórában élő zsidó származású keresztények. Olyan hívők, akik valamennyien a mózesi törvényen nevelkedtek. Azt tanulták, hogy Isten kiváltságos helyzetbe hozta Izraelt a népek között, amikor kinyilatkoztatta nekik törvényének igéit. Jakab – krisztusi alapon tanítva a törvényt – elutasítja ezt a szemléletet. Azt mondja: a törvény ismerete nem kiváltság, hanem az Isten előtti alázat forrása. Aki ismeri a törvényt, az tudja csak igazán, mennyire nem felel meg Isten elvárásának. Ezért írja az alapigét megelőző mondatban: „Gyötrődjetek, gyászoljatok és sírjatok, nevetésetek forduljon gyászra, örömötök szomorúságra.” Majd így folytatja: „Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és ő felmagasztal titeket.”

Jakab két dolgot említ: a judaista keresztények gyülekezeteiben sajnálatos módon elharapódzott a rágalmazás és az ítélkezés. Ha értenék, hogy a törvényben Isten mindenekelőtt velük szemben támaszt követelményt, és őket fenyegeti ítélettel, akkor nem hivatkoznának rá azzal a szándékkal, hogy – akár igaz, akár hazug szóval – másokat vádoljanak, és mások fölött mondjanak ítéletet. Tudniuk kellene, hogy amikor a törvényt önmaguk felmagasztalásának eszközévé teszik, magát a törvényt rágalmazzák, mert – ellenük szóló ítéletét felülbírálva – olyan színben tüntetik fel az emberek előtt, mintha Isten azért adta volna, hogy jogalapot nyújtson mások rossz hírének terjesztésére és a fölöttük való ítélkezésre. Ezzel szemben a törvényből kinek-kinek Isten ellene szóló és őt fenyegető ítéletét kell megismernie. Keresztény ember csak úgy tekinthet Mózesre, mint aki a törvény kőtábláival őrá készül lesújtani. Krisztus követője sosem veheti kézbe a kőtáblák egyikét sem, hogy fegyverként fordítsa mások ellen. Az ilyen szándék megengedhetetlen kétlelkűségről (lásd 8.vers) tanúskodik, amely ellenkezik a törvény lelkületével. Aki arra használja a törvényt, hogy ítéletet követeljen embertársa fejére, abban nem a törvény, hanem a sátán lelkülete lakik, aki azért csábította bűnre az első embert, hogy utána igazságos büntetését követelhesse Istentől.

A krisztusi alapon, helyesen alkalmazott törvény tehát mindenekelőtt alázatra tanít. Nem arról győz meg, hogy a másik ember mennyire alkalmatlan az Istennel való közösségre, hanem a magam alkalmatlanságával szembesít. Meggyőz, hogy nincs olyan nap, amikor eleget tudnék tenni Isten elvárásának: következésképpen olyan nap sincs, amelyen ne lennék kiszolgáltatva Isten kegyelmének. A most induló új esztendőben és életem hátralévő minden napján is csak Isten kegyelméből élhetek. Ezért kell megfogadnom Jakab apostol tanácsát, amikor terveket készítek. Sosem beszélhetek a kivitelezésről másként, mint ezzel a feltétellel: „Ha Isten akarja, és élünk...” És eljövendő örök életemre is csak úgy gondolhatok, mint ami teljes egészében Isten kegyelmétől függ.

A bizonyosságot nem Jakab levelében kell keresnem. Azt az örök evangélium aranymondása adja: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

Imádkozzunk!

Mindenható Isten, aki számtalan úton és módon keresed elveszett gyermekeidet, könyörülj rajtunk, és formálj bennünket is mentő szereteted eszközévé. Add, hogy Szent Fiad szeretetének fényét továbbsugározzuk minden embertársunkra, az Úr Jézus Krisztus által. Ámen.

Véghelyi Antal