A vasárnap igéje

Újév utáni vasárnap

Luther Jakab apostol levelét egykor a szalmalevél jelzõvel illette. Ezzel 1Kor 3,10–15-re utalt, ahol Pál arról beszél, hogy az egyházban minden munkás Krisztus fundamentumára épít. Vannak, akik aranyat, ezüstöt, drágakövet építenek rá, mások viszont fát, szénát, szalmát. Hogy kinek a munkája mennyit ér, azt majd az ítélet napja mutatja meg, amely tûzben fog eljönni.

Az arany, az ezüst és a drágakõ kiállja a tûz próbáját, míg a fa, a széna és a szalma elég. Luther annak a meggyõzõdésének ad hangot, hogy a krisztusi alapra csak azok építenek aranyat, ezüstöt és drágakövet, akik a tiszta evangéliumot hirdetik. Jakab levelérõl viszont Luther megállapítja, hogy abban az apostol nem az evangéliumot prédikálja, hanem a törvényt. Igaz, nem úgy, mint a rabbik, hanem Krisztusra mint fundamentumra építi fel a mózesi törvény tanításait. Ezzel mégsem aranyat, ezüstöt vagy drágakövet, hanem – 1Kor 3,10–15 értelmében – csak szalmát helyez a krisztusi alapra. Luther mégis igen nagyra értékeli Jakab levelét, mert – mint mondja – kiválóan írja le a keresztény embernek a törvényhez való viszonyát. Bár fenntartja, hogy ha csupán ezt a levelet olvashatnánk, akkor a megváltás és az üdvösség örömhírét nem ismernénk meg. Jakab beköszöntõjébõl kitûnik, hogy az apostol levelének eredeti címzettjei a diaszpórában élõ zsidó származású keresztények. Olyan hívõk, akik valamennyien a mózesi törvényen nevelkedtek. Azt tanulták, hogy Isten kiváltságos helyzetbe hozta Izraelt a népek között, amikor kinyilatkoztatta nekik törvényének igéit. Jakab – krisztusi alapon tanítva a törvényt – elutasítja ezt a szemléletet. Azt mondja: a törvény ismerete nem kiváltság, hanem az Isten elõtti alázat forrása. Aki ismeri a törvényt, az tudja csak igazán, mennyire nem felel meg Isten elvárásának. Ezért írja az alapigét megelõzõ mondatban: „Gyötrõdjetek, gyászoljatok és sírjatok, nevetésetek forduljon gyászra, örömötök szomorúságra.” Majd így folytatja: „Alázzátok meg magatokat az Úr elõtt, és õ felmagasztal titeket.”

Jakab két dolgot említ: a judaista keresztények gyülekezeteiben sajnálatos módon elharapódzott a rágalmazás és az ítélkezés. Ha értenék, hogy a törvényben Isten mindenekelõtt velük szemben támaszt követelményt, és õket fenyegeti ítélettel, akkor nem hivatkoznának rá azzal a szándékkal, hogy – akár igaz, akár hazug szóval – másokat vádoljanak, és mások fölött mondjanak ítéletet. Tudniuk kellene, hogy amikor a törvényt önmaguk felmagasztalásának eszközévé teszik, magát a törvényt rágalmazzák, mert – ellenük szóló ítéletét felülbírálva – olyan színben tüntetik fel az emberek elõtt, mintha Isten azért adta volna, hogy jogalapot nyújtson mások rossz hírének terjesztésére és a fölöttük való ítélkezésre. Ezzel szemben a törvénybõl kinek-kinek Isten ellene szóló és õt fenyegetõ ítéletét kell megismernie. Keresztény ember csak úgy tekinthet Mózesre, mint aki a törvény kõtábláival õrá készül lesújtani. Krisztus követõje sosem veheti kézbe a kõtáblák egyikét sem, hogy fegyverként fordítsa mások ellen. Az ilyen szándék megengedhetetlen kétlelkûségrõl (lásd 8.vers) tanúskodik, amely ellenkezik a törvény lelkületével. Aki arra használja a törvényt, hogy ítéletet követeljen embertársa fejére, abban nem a törvény, hanem a sátán lelkülete lakik, aki azért csábította bûnre az elsõ embert, hogy utána igazságos büntetését követelhesse Istentõl.

A krisztusi alapon, helyesen alkalmazott törvény tehát mindenekelõtt alázatra tanít. Nem arról gyõz meg, hogy a másik ember mennyire alkalmatlan az Istennel való közösségre, hanem a magam alkalmatlanságával szembesít. Meggyõz, hogy nincs olyan nap, amikor eleget tudnék tenni Isten elvárásának: következésképpen olyan nap sincs, amelyen ne lennék kiszolgáltatva Isten kegyelmének. A most induló új esztendõben és életem hátralévõ minden napján is csak Isten kegyelmébõl élhetek. Ezért kell megfogadnom Jakab apostol tanácsát, amikor terveket készítek. Sosem beszélhetek a kivitelezésrõl másként, mint ezzel a feltétellel: „Ha Isten akarja, és élünk...” És eljövendõ örök életemre is csak úgy gondolhatok, mint ami teljes egészében Isten kegyelmétõl függ.

A bizonyosságot nem Jakab levelében kell keresnem. Azt az örök evangélium aranymondása adja: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

Imádkozzunk!

Mindenható Isten, aki számtalan úton és módon keresed elveszett gyermekeidet, könyörülj rajtunk, és formálj bennünket is mentõ szereteted eszközévé. Add, hogy Szent Fiad szeretetének fényét továbbsugározzuk minden embertársunkra, az Úr Jézus Krisztus által. Ámen.

Véghelyi Antal