Evangélikusok

Egyházunk megújulására imádságos gyötrődéssel várunk és vágyunk. A jövőnk, az életünk, az örök életünk a tét. Uram, újítsd meg egyházadat, és kezdd rajtam... – imádkozzuk soha abba nem hagyható, meg nem unható módon.

Mitől is újul az egyház? Attól, hogy az Úristen megkönyörül rajta, és elküldi életet adó, újító, újjáteremtő Szentlelkét. Hiába próbálkozik az ember, a közösség mindenféle fondorlatos újításokkal, hiába az igyekezet, az erőlködés. Ember még nem újította meg az egyházat. Azok az előttünk járt testvérek, akiknek szolgálata nyomán elindult ilyen folyamat, mindig tisztában voltak azzal, hogy nem az övék az érdem – s főként nem a dicsőség. Pál, Augustinus, Luther – s még sorolhatnám hosszasan az egyházújítóként ismertek listáját – nem maguk reformáltak, hanem a Szentlélek munkájának utat készítő, teret engedő, áldott eszközök voltak az Úristen kezében. Ahogy az apostol egyértelműen fogalmaz: „Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta” (1Kor 3,6).

Mi hát a mi dolgunk? Tehetünk-e valamit? Kell-e egyáltalán tennünk valamit, vagy csak várjunk? A mi feladatunk – hiszem –, hogy tisztán tartsuk az ösvényt az Érkezőnek, mélyítsük és szélesítsük a Lélek áradásának medrét. Ez a mederkészítés a mi teendőnk, az emberi akadályok elhárítása a mi küldetésünk.

Az egyház megújítása és az istentiszteleti élet megújulása szoros összefüggésben áll egymással, kölcsönhatásuk egyértelmű. Az egyháztörténet 2000 éves tapasztalata, hogy nincs egyházújulás az istentisztelet megújítása nélkül, és a liturgia megújulása sem képzelhető el egyházújítás nélkül.

Mivel tudjuk, hogy az istentiszteleten nem mi vagyunk a főszereplők: Isten cselekszik velünk, ő tisztel meg minket jelenlétével (ezért Isten-tisztelet az istentisztelet), a legfontosabb az, hogy tudjuk: elsőbbségadás kötelező! Őrá kell figyelnünk, őt kell be- és elfogadnunk. Ezért nem adott az egyház teret az istentiszteleti életben az egyénieskedésnek, a magánkívánságoknak, a váratlan ötleteknek. Ezért csiszolgatta húsz évszázadon át – sok imádság és igényes szakmai munka közepette – a liturgia formáit és dramaturgiáját. Nem véletlen ötletek alapján és nem is emberi koncepciók érvényesítésével, hanem a megváltás dramaturgiáját, az Istennel való találkozás és az isteni kinyilatkoztatás bibliai élményét komolyan véve, annak mindent alárendelve.

Ebbe a folyamatba lép be egyházunk, amikor az 1930-as évek liturgiai mozgolódását folytatva, az ötvenes évek istentiszteleti mozgalmait tekintetbe véve, az 1962-es – nagy lépést jelentő – Agenda biztos talajára építve belekezdett istentiszteleti rendünk és gyakorlatunk revíziójába, és elszánta magát a 2005 adventjében bevezetendő új Agenda elkészítésére. Nem új kezdeményezésről van tehát szó, hanem arról, hogy amit elkezdtek eleink – az istentisztelet gazdagságának visszaállítására –, azt befejezzük, és teljessé tegyük.

Ahány ház, annyi szokás – tartja a mondás. Hogyan jelentkezik ez az egy egy-házban? Bizonyára úgy, hogy a helyi sajátosságokat megvizsgálva és lehetőleg megtartva belesimuljunk az egy egyház közösen megformált istentiszteletébe. Közösen, hiszen Luther sem alkotott új istentiszteleti rendet, hanem megtisztította mindattól, ami rárakódott, ami bibliai alapon elfogadhatatlan volt. Lutheránusok, evangélikusok szeretnénk lenni, belesimulva a Krisztus-követők világméretű családjába, amikor felülvizsgáljuk eddigi gyakorlatunkat. Ma talán nem is az a legszembetűnőbb és legproblematikusabb, ami rárakódott, hanem az, amitől megfosztott minket több évszázad igénytelensége, az emberi okoskodásnak is teret adó racionalizmus, az egyéni kegyeskedést az egyház közös hite és bizonyságtétele fölé emelő individualizmus (és félreértelmezett pietizmus) és a lutheritől döntő módon eltérő zwingliánus teológia. A hiányokat, az elkallódott kincseket szeretnénk újra fellelni és megélni. Ez az ősi keresztény, ez a mélyen lutheri forma és tartalom kipróbált, jól működő medre volt a Szentlélek áradásának. Mégis kilúgozódott, lecsupaszított, lényegét vesztett lett. A készülő új Agenda ismét evangélikus gazdagságunkban kínál lehetőségeket.

Mielőtt azonban a végleges formába való öntés lezajlik, mielőtt az utolsó simítások megtörténnek, a széles körű egyeztetés, a sok-sok konzultáció nyomán tizennégy gyülekezet „kipróbálja” az új rendtervezetet. Püspökeink kérték fel ezeket a közösségeket a feladatra, úgy, hogy nemcsak a lelkészek, de minden istentiszteleti résztvevő kézbe kapja a „próbafüzet” címet viselő kiadványt. Ebben mind a három istentiszteleti alapforma megtalálható (rövid és énekverses rend, valamint a mondható vagy énekelhető liturgikus rend). Az egy éven át tartó – segítően kontrollált – kísérlet alapos kiértékelése után tesz javaslatot a Liturgiai Bizottság a döntést hozó püspököknek. Törvényeink és tradíciónk szerint ugyanis a püspökök feladata – a tiszta tanításért való felelősségük kapcsán – a liturgia meghatározása. A Liturgiai Bizottság hosszú évek óta tartó munkája elsősorban azt a célt szolgálta, hogy bibliai, teológiai megfontolások alapján készítse elő egyházunk lelki vezetőinek döntését. Természetes, hogy az Evangélikus Élet a következő hónapokban rendszeres tájékoztatást ad e tárgykörben.

Ami a mederkészítés munkájában azonban legalább ennyire fontos: hogy a tanítványok serege (egyházunk népe) hajlandó legyen tanulni. Mert nem az érzésekre alapozott indulatok, hanem a lelki és szellemi megértés, megragadás teheti élővé az istentiszteleten való részvételt, a liturgiában megélhető „otthon vagyok” érzést! Ennyit tehetünk mi: megtanuljuk, mit, miért, hogyan imádkozik az egyház, miért így vagy úgy dicsőíti az Urat Isten vándorló népe. Együtt ülünk be a tanítványok padjába, és levetve előítéleteinket, nem az „áthallásokra” figyelve, hanem a szöveg, a forma, a műfaj tartalmára koncentrálva próbáljuk megérteni a nagy titkot: Isten jelen van közöttünk. Kritikánknak pedig egyetlen igazi mércéje lehet: amit hallunk, amit mondunk, amit átélünk, az krisztusi-e. Csak a Szentírás mércéjén megálló istentisztelet lehet az egyház sajátjává. De ami annak megfelel, nem lehet tetszés vagy nemtetszés kérdése.

Lapunk állandó rovata, a Liturgikus sarok három éve folyamatosan felel azokra a kérdésekre, amelyek a megújuló liturgiával kapcsolatban elméletben és gyakorlatban felmerülhetnek. Régi – reméljük, belátható időn belül beteljesülő – vágyunk, hogy könyv formájában is hozzáférhetővé válik ez a közös „tananyag” – Jézus tanítványainak. Ez hát a mi feladatunk: nyitott szívvel, tanítványi lélekkel megtenni mindent, hogy elháruljon az akadály Isten és gyermekei találkozásának útjából.

S azután már „csak” imádkoznunk kell, hogy a Lélek újítsa meg egyházunkat. A megújuló istentiszteleti életen keresztül is.

Hafenscher Károly (ifj.)