Keresztény szemmel
A lepkegyűjtő és a szeretet
Már néhány éve a brazíliai Săo Paulo magyar evangélikus lelkésze voltam akkor. A magyar füleknek nyilván mindig olyan egzotikusnak hangzottak az ottani városnevek, az őserdő meg a trópus, Amazónia meg az indiánok. Kevesen gondolhattak arra, hogy én egy sok négyzetkilométernyi betontömkeleg kellős közepén élek, nem kígyók, sokszínű papagájok és kolibrik, hanem felhőkarcolók és nyomornegyedek tőszomszédságában. A legkülönbözőbb, legfurcsább kérések érkeztek időnként Magyarországról: volt, aki 1956-ban megszökött hitvestársát kereste, más egzotikus bélyegeket kért, ismét más az indiánok felől kért felvilágosítást, mindig az érdeklődésének megfelelően. Mivel azonban nekem egy új gyülekezet felépítésével és egy új nyelv megtanulásával éppen elég gondom volt, nem biztos, hogy minden levélírónak postafordultával válaszoltam. Ebből lett ám a baj!
Az áldott emlékű Petry Margit diakonissza testvérünk hozta el nekem a leveleimet a főpostai postafiókomból. Általában letette a sekrestye asztalára, hogy ott hamar felfedezhessem őket. Így történt ez karácsonykor is: egy légipostai levelet tett le az asztalra, magyarországi, kék színű borítékban. Az istentiszteleti előkészület izgalmában valahogy elkerülte a figyelmemet. Már be is öltöztem, rajtam volt a Luther-kabát, csak a pillanatra vártam, hogy szent áhítattal belépjek a kápolnánkban várakozó gyülekezethez ezen a szép szeretetünnepen.
Csak amikor épp a kilincsre tettem volna a kezemet, akkor vettem észre a kék borítékot. No – gondoltam –, ez hazulról jött, nem szabad egy pillanatig sem olvasatlanul hagyni. Gyorsan kibontottam, és végigfutottam az első mondatot, amelyben kedves közvetlenséggel ez állt: „Mélyen tisztelt Uram! Hónapokkal ezelőtt írtam már magának, és kértem, hogy szerezzen nekem Brazíliában lepkegyűjtő partnert. De a levelemre még csak nem is válaszolt…” No – bosszankodtam magamban –, már megint micsoda szemrehányás! Lepkegyűjtő partner? Az én „betonszaharámban”?! Üsse kő, úgy teszek, mintha ezt a szemrehányást nem is olvastam volna. Leteszem a levelet, és megyek az istentiszteletre. De valami ott bujkált bennem, és ellenállhatatlanul a levél továbbolvasására ösztönzött. Bár ne engedtem volna a csábításnak! Mert a folytatás volt még csak az igazi. „Most karácsony közeledik (akkor még 2-3 hétig tartott, amíg egy magyarországi levél eljutott hozzánk), s maga most nagy hangon a szeretetről fog prédikálni. Hát szégyellheti magát, ha szeretetét még azzal se tudja kimutatni, hogy nekem lepkegyűjtő partnert szerezzen! Nagyon remélem, hogy most ezzel a levelemmel sikerült elrontanom a karácsonyát...”
Szeretném, ha most minden olvasóm maga előtt látna: papi öltönyben, ahogy belesápadok e sorok olvasásába! Hónom alatt a füzetem az elmondandó prédikációval, amely természetesen a ránk kiárasztott karácsonyi isteni szeretetről szólt. S a kezemben remeg a kék papír, amelyről üvölt rám a szemrehányás és a vád, hogy szeretetlen vagyok!
Ugye elképzelhető, hogy soha óvatosabban és visszafogottabban nem használtam a szeretet szót, mint abban a karácsonyi prédikációmban? Levélíróm pedig valóban elérte a célját: tényleg sikerült elrontania a karácsonyi hangulatomat.
Négy évtized múltán sem emlékszem arra, hogy erre a hatásos levélre válaszoltam-e. De hát mit is felelhettem volna?
Gémes István