Napról napra

A népek olyanok előtte, mint egy vízcsepp a vödörben, annyit érnek, mint egy porszem a mérlegserpenyőn. Ézs 40,15 (Ef 3,19; Mk 12,1-12; Róm 5,1-5/6-11/; Zsolt 123) Ennyire semmibe veszi Isten az embereket, a népeket? Dehogyis! Hiszen tudjuk, hogy az Örökkévaló alászállt a porszem ember "sivatagjába", számon tartja az "egyet" is, otthagyva a "kilencvenkilencet", hogy életét adja az elveszettért. Böjti csendességünkben az Ige arra figyelmeztet, hogy az ember ne vegye át Isten szerepét, az agyagedény ne oktassa ki az Alkotót. Jaj annak az embernek, népnek, kultúrának, amely Isten helyett saját magát dicsőíti, és a Teremtő helyett a teremtményt imádja.

Istened, az Úr, áldásra fordította az átkot, mivel szeret téged Istened, az Úr. 5Móz 23,6 (Mk 5,34; Jer 26,1-3.7-16.24; Mk 10,32-34) Igazi evangélium, örömhír ez az ige a mózesi törvénykönyvben. Az istentelensége miatt átkot hordozó embert, egyházat, világot az Úr megáldja, mert Isten a hideg, kemény kőből is teremthet érző, szerető szívű fiakat magának. Miért bajlódik mégis velünk, pedig sokszor reménytelennek tűnik küzdelme? Mert szeret minket, jobban, mint bárki más. Isten jobban szeret téged, mint az édesanyád, a szerelmed, a gyermeked! Nincs olyan "nem", amit ő ne tudna "igenné" változtatni. Nincs oly átkozott állapot, amit ő ne tudna áldásra fordítani! Hiszed-e ezt?

De ki bírja majd ki eljövetele napját, és ki állhat meg, amikor megjelenik? Mal 3,2a (Mk 13,35; Jób 2,1-10; Mk 10,35-45) A reális válasz az, hogy senki. Testvér, kész vagy-e leplezetlenül megállni az élő Isten előtt? Tudod, ez az a szituáció, amikor már nincs rajtunk álarc, amikor nincs mellébeszélés, másokat okolás, csak a szent Isten van jelen, aki maga a tűz, és az ember, aki számtalanszor megsértette a Teljességet mind önmagában, mind a mellette élőben. Mondhatod erre azt, hogy az irgalmas Jézus előtt könnyű lesz megállni. Olvasd csak el a Jelenések könyvéből azt a szakaszt (1,12-18), amelyben az idős, megpróbált János meglátja a megdicsőült Krisztust: "Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott." A folytatás szó szerint felemelő: "Ő rám tette jobbját, és így szólt: Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai." Kérd még ma bűneid bocsánatát! Add halálra óemberedet, hogy örök boldogságban, félelem nélkül élhess Istennel.

Mi is az Urat akarjuk szolgálni. Bizony, ő a mi Istenünk! Józs 24,18 (1Kor 4,1; 2Móz 17,1-7; Mk 10,46-52) Amikor az idős Józsué halála előtti utolsó beszédét mondta el Sikemben, a gyülekezet a fenti szavakkal válaszolt neki. Józsué sokat látott ember volt. Volt ideje és alkalma megismerni az ember hűségét, ezért felelt ilyen keményen a nép fogadalmára: "Nem tudjátok ti szolgálni az Urat, mert szent Isten ő, féltőn szerető Isten ő, nem tűri el hitszegéseiteket és vétkeiteket!" Kit szolgál a mi életünk? Mire szánjuk időnket, energiánkat, pénzünket? Kié a szívünk, mely személyiségünk központja? Ideje elkezdeni a böjti, tavaszi "nagytakarítást"! Kifelé a romlott kovásszal, a hűtlenséggel, az elfogadott bűnökkel, a hamis vallásossággal! Az Úr Jézus megmosta a tizenkettő poros, koszos, bűnös utakat is megjárt lábát. Ő is szolgált. Rabszolgája lett az agapénak, a tökéletes szeretetnek. Most mi is kezdjük el a szolgálatot azzal, hogy megcsókoljuk lélekben az értünk átszegzett, szent lábakat. "Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj..."

Te pedig ujjongani fogsz az Úrban, dicsekedni fogsz Izrael Szentjével. Ézs 41,16b (1Pt 1,8; 1Jn 1,8-2,2/3-6/; Mk 11,1-11) Ez bizony szerelmetes, túlcsorduló öröm: ujjongás. Nem is lehet másmilyen a szabadulás öröme, amely örök, teljes és elvehetetlen. Aki már átélte az Úr szabadítását, ismeri azt az állapotot, amikor maga az Isten jön el a fogságban sínylődő emberért. Kinyitja a cella ajtaját, néven szólít, leoldja a halál köteleit, és kézen fogva kivezet a tágas térre. "Ha a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek." (Jn 8,36) Az Úr a te szabadítód, ő ment meg a bűnből, a halálból, az ördög hatalmából. "Fölemelte jobbját az Úr, az Úr jobbja hatalmasan munkálkodik!" (Zsolt 118,16) Érted emelte fel karját szabadításra, miattad szegezték az átok fájára gyógyító, szent kezét. Nem megfeszítették, hanem "megfeszült". "Önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára." (Ézs 53,12)

Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! Zsolt 51,3 (Jn 3,16; Lk 9,43b-48; Mk 11,12-19) Nincs ember, ki ne vétkezne. Sajnos vétkezünk a megtérés előtt és a megtérés után is, mégis van különbség a kettő között. Igaz megtérés nélkül lazán vétkezünk, a bűnt vagy nem is tartjuk annak, ami, vagy kimagyarázzuk azt, és nincs erőnk a szabadulásra. Az Istennel való személyes találkozás fényében már érzem a bűn terhét, fájdalmát, nem akarok vétkezni. Ha mégis megtörténik az, aminek nem szabadna, tudom, kinél találok bűnbocsánatot, szabadulást. A hívő ember már nem akar a bűntől való szabadság nélkül élni. Dávid, a hívő király bukássorozata után elfogadta Isten ítéletét, melyet az Úr egy emberen - Nátán prófétán - keresztül közölt vele. Dávid nem vitatkozott, hanem összetört, és az Úr megengedte, hogy megtérjen. Bűneid miatt szenvedő testvérem, menj a kereszthez: ott vár az ítélet és a kegyelem, a halál és az élet - Jézusért! Vigyázzunk: bár Isten egyszülött Fiának áldozatáért bűnbocsánatunk lehet, de - Dávidhoz hasonlóan - sok esetben számolnunk kell bűneink következményeivel is. Féljünk vétkezni!

Uram, te elnyomod a hatalmaskodók énekét. Ézs 25,5 (Lk 1,51-52; Gal 2,16-21; Mk 11,20-25) A megváltottak hálaéneke minden hatalmaskodóval szemben a szegények védelmezőjeként dicsőíti Istent. Mária is így magasztalta az Urat: "Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel." Bár az elmúlt évtizedekben is tanúi lehettünk ilyen eseményeknek, néha mégis olyan nehéz kivárnunk, hogy Isten cselekedjen. Ilyenkor legszívesebben türelmetlenül sürgetnénk, hogy csapjon oda a hatalmaskodók közé. Ha ő a lehulló hajszálat és a verebecskéket is számon tartja, mennyivel inkább figyel a megalázottakra! A megtérni nem akaró, gőgös "hatalmaknak" szól a kemény intés: "Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni. (...) Mert a mi Istenünk megemésztő tűz." (Zsid 10,31; 12,29)

Szeverényi János