Keresztény szemmel

Talán a lélekvesztő szóval lehetne találóan visszaadni annak a hónapok óta tartó, sokszereplős társasjátéknak a lényegét, amely az Európai Unió alkotmánytervezete körül zajlik. Az európai alaptörvény bevezetésében (preambulumában) a keresztény vallási, kulturális és történelmi örökség említésének gondolata ugyanis szinte minden nagy "játékost" lázba hozott - s a küzdelem hevében mintha éppen a lényegről terelődött volna el a figyelem. Hasznos tehát újra felmérni, ki és mennyit is kockáztat ebben a játékban.

Első látásra az egyházakat érné a legérzékenyebb veszteség, ha a kereszténység említésének bábuját végleg ki lehetne ütni a mezőről. A látszat azonban megtévesztő. A megemlítésnek - vagy éppen a hiányának - inkább szimbolikus tétje van, gyakorlati jelentősége ennél sokkal kisebb. Mondhatnánk úgy is, hogy valójában egyetlen ember sem lesz kereszténnyé attól, ha az unió alkotmánya befogadja a keresztény örökség gondolatát, tehát némi történelmi tekintélyvesztést leszámítva az egyházakat nem érné nagy hátrány. De ne mondjuk! Hiszen a szimbólumok mindig túlmutatnak önmagukon, s aki érzékeny a jelképes történések üzenetére, rögtön érzi, hogy a játszma tétje ennél sokkal nagyobb.

Ezt a társasjátékot már a középkorban is ismerték és játszották. Akkor persze még más szabályok szerint fordult a kocka, de a célmező már ugyanott volt megrajzolva: az egységes Európa (az egykori Római Birodalom) megvalósításában. A játékasztalnál néhány világi uralkodó ülhetett csupán és természetesen a pápa. Közöttük folyt a nagy küzdelem, mely az európai kereszténység és az országok urai közötti kölcsönös gyanakvás magját - valljuk meg, sokszor nem ártatlanul - elhintette. De elegendő-e most a régi játékosoknak egymást figyelni éberen, amikor az új játékszabályok lefektetéséről kell dönteni?

Elég lenne talán csak azt javasolni, hogy a hatalmas európai játéktáblát képzeljük el úgy, ahogyan a keresztény vallási örökség említését ellenzők tagadása óhatatlanul sugallja: temetői keresztek nélkül, a templomok és katedrálisok helyén üres telkekkel, a bibliai festmények helyett fehérre meszelt fallal a múzeumokban és üres lapokkal azokban a könyvekben, amelyekben zsidó vagy keresztény bibliai örökség lelhető fel. Apostolok és vértanúk, Benedek és Assisi Ferenc, Luther és Bach nélkül. S persze Krisztus nélkül. És széthullott törvénykönyvekkel, amelyekben az emberi és demokratikus jogok szavai között nyoma sincsen többé azoknak, amelyek egykor keresztény indíttatásból vagy hozzájárulással fogalmazódtak meg. Ez (s valójában még ennél is kevesebb) lenne Európa az Európai Unió - leendő alkotmányával együtt - a keresztény (és zsidó) bibliai, illetve történelmi örökség nélkül...

Mindez nem csupán a régi idők árnyjátéka! A valóságos tét ma nem annak megítélése, hogy létezik-e keresztény örökség az öreg kontinensen - hiszen józan belátással és pártatlan jó szándékkal ezt senki nem tagadhatja -, hanem sokkal inkább az, hogy szembe tudunk-e, szembe merünk-e nézni saját történelmünk valóságával. Messzire jutottunk Jacques Delorsnak, az Európai Bizottság egykori elnökének egyházakra utaló gondolatától, miszerint "Európának lelket kell adni" - az európai lélekadás helyett ma inkább a "lélekvesztő" szenvedély hódít.

De vajon miért olyan botrányos kimondani, hogy örökségünknek tekintjük mindazt, amit az előttünk járt, magukat - többnyire - kereszténynek valló nemzedékek ránk hagytak? Milyen ideológia szerint kell most mindezt átértelmezni, hogy még említés se történjék róla? Mi áll e nagy tagadás - a valóságos tények tagadása - mögött? (S ki ne tudná, milyen veszélyes lehet a történelem meghamisítása!) Talán csak nem olyan ideológiák (valóságíró eszmék) öröksége ez, melyek hajlamosak sértődötten és hisztérikusan lesöpörni a bábukat a játéktábláról, ha nem tetszik nekik valami, és mégis mindenáron győzni akarnak? Sokan ültek már így az asztalhoz, és vetették el a kockát a 20. században. De a végén mindig az derült ki, hogy ilyenkor szó sem volt játékról.

Korányi András