A hét témája

Máltai katolikusok dicsőítő kórusa a konferencián

Isten kegyelméből 2004 januárjában Máltán részt vehettem "A szenvedő egyház" című konferencián. Az alábbiakban az utazás során tapasztaltakat, illetve az eseményen hallottakat igyekszem vázlatosan összefoglalni. Elöljáróban néhány megdöbbentő adat: Földünk lakosságának több mint a fele olyan területen él, ahol a keresztényeknek hitük megvallásáért gyakran életükkel kell fizetniük. Ez azt jelenti, hogy körülbelül 200 millió keresztény él állandó fenyegetettségben. Évente mintegy 180-350 ezren halnak meg közülük csak azért, mert Krisztus híveinek vallják magukat. S mindezt a nyugati világ nagyobbik része álmos toleranciával szemléli, illetve nem akar tudomást venni a történtekről.

Útban Málta felé, Milánóban több órát kellett várakozással töltenem a repülőtéren. Az egyik csarnokban egy hatalmas plakátra lettem figyelmes. A hirdetés egy kiállításra invitált: 387-ben itt, Milánóban keresztelte meg Ambrosius a nyugati egyház egyik legnagyobb tanítóját, Augustinus egyházatyát. (Ő volt az, aki sikerrel oldotta meg a birodalmi egyház számos teológiai problémáját; nélküle talán a tévtanítások támadásaiban és a politikai kihívásokban el is sodortatott volna az egyház.) Sajnáltam, hogy nem volt időm a múzeum meglátogatására. De láttam helyette mást. S ez már nem a múlt volt, hanem a sokkoló jelen és bizonyos értelemben Európa lehetséges jövője. Moszlim férfiak négy-öt tagú csoportja jelent meg a plakáttól néhány méterre. Végtelen természetességgel leterítették imaszőnyegüket - ott a várócsarnokban, közel a főbejárathoz -, és fegyelmezetten imádkozni kezdtek. Ennek láttán kusza gondolatok ötlöttek fel bennem. Egyrészt a dicső keresztény múlt és az egyre erősödő második világvallás kontrasztja gondolkodtatott el, másfelől pedig - talán furcsa módon - irigység is támadt bennem: lám, ezek a férfiak nem szégyellik saját hitüket. Mit számít az, hogy utasok tucatjai vonulnak el mellettük! Ők imádkoznak. Titkon reméltem, hogy keresztények is tesznek ugyanígy valahol, egy eldugott kis reptéri kápolnában.

Egy csipetnyi máltai

történelem

A harminc kilométer átmérőjű sziget a Földközi-tenger közepén, Szicíliától mintegy kilencven kilométernyire található. Hozzátartozik még Gozzo és másik három aprócska, lakatlan sziget. Az állam fővárosa Valletta. Nevét a máltai lovagrend nagymesteréről kapta, aki maroknyi csapatával és a máltai őslakosokkal együtt 1565-ben negyvenezer törökkel szemben megvédte a szigetet. Itt szinte minden látnivaló erről beszél. (A sziget a mai napig egy kiépítetett erődrendszer.) A Közép-Európából érkező utazó számára mindebből nyilvánvalóvá válik, hogy Európát nem csupán mi védtük a török ellen: más nemzetek is véreztek - például a máltaiak. A sziget lakói helytálltak a második világháborúban is: hiába próbálták az olaszok és a németek bevenni az erődítményt, a kis máltai nép az angolok oldalán eredményesen ellenállt. Málta 1947-ben a Brit Nemzetközösségen belül függetlenséget kapott, s 1974 óta demokratikus köztársaság. Napjainkban - velünk együtt - az Európai Unióba készül.

Málta és Pál apostol

A Cselekedetek könyvében Lukács leírja, hogy a Pált szállító hajó hajótörést szenvedett Málta partjainak közelében.

A sziget római elöljárója, Publius fogadta be az ázó-fázó csapatot. Szeretettel megvendégelte őket, Pál pedig meggyógyította az elöljáró apját, majd a sziget számos betegét. Erről az eseményről itt mindenki tud.

A szigetlakók ma is igen kedves, vendégszerető, szelíd emberek. Többnyire római katolikusok, de vannak köztük görög katolikusok és protestánsok is. A hagyomány szerint a keresztény hit - Pál apostol három hónapos szolgálata óta - folyamatosan jelen van a szigeten. Az elmúlt harminc év spirituális megújulást is hozott a 300 ezres nép életében. Ennek lehettünk tanúi esténként, amikor a Lélek által megújult fiatalok szolgáltak közöttünk bizonyságtétellel és Istent magasztaló dalokkal.

A szenvedő egyházról

A Nemzetközi Karizmatikus Konzultáció (ICC) meghívására mintegy százharmincan vettünk részt a konferencián. A jelenlévők egyharmada katolikus volt, a többiek többségükben protestáns felekezetekhez tartoztak; heten az ortodox egyház tagjai voltak. Tudvalévő, hogy ezen felekezetek hittételei számos kérdésben jelentősen eltérnek egymástól (ezt nem is leplezte senki), de Szentháromság-hitük, a Szentlélek megújító ereje és a Krisztusért vállalt szenvedésük összeköti őket az egész világon. Az esemény részben teológiai szimpózium volt, részben pedig tanítások, beszámolók meghallgatására és imaszolgálatokra került sor. A két csapat napjában kétszer is találkozhatott, egyrészt a műhelymunka során, másrészt az esti plenáris összejöveteleken. (Az előadások anyaga a tervek szerint nyomtatásban is megjelenik majd.)

Az összes előadást természetesen nem áll módomban ismertetni. Példaként említtessenek meg a következők.

Hallhattunk az őskeresztény egyház mártíraktáiról, az ellenreformáció tragikus eseményeiről és az Orosz Ortodox Egyház szenvedéséről. (Az utóbbi témáról hazánkban Medgyessy László - a Károli Gáspár Református Egyetem professzora - írt könyvet.) Tényként kezelt adat, hogy 1937-1938-ban 100 ezer ortodox papot gyilkoltak meg Oroszországban. Gyermekeiket erőszakkal, megalázó körülmények között, "ateista janicsárként" nevelték fel, mint a nemzet ellenségeinek leszármazottait. A történészek szerint az Orosz Ortodox Egyházat a második világháború mentette meg a teljes pusztulástól. A szovjet kormányzat akkor, megroppanásának valós veszélyével számolva, az egyház segítségét kérte. S az egyház segített is a német invázió ellen: még páncélos hadosztályt is kiállított. A háború után azonban mindez nem bizonyult érdemnek: az üldözés folytatódott, sokan a gulágra kerültek.

Élénk eszmecsere alakult ki a kelet-európai szocialista rendszerek vallás- és keresztényüldöző politikájáról. Világossá vált, hogy ez a korszak még nincs teljesen feldolgozva sem teológiai, sem ideológiai szemszögből. Egyházi szempontból a következő problémával álltunk szemben mi, magyarok is. Az egyházüldözés idején nem született egyértelmű és meghatározó teológiai állásfoglalás arról, hogy miként is értékeljük az ateista elnyomást. Egy időben több ellentétes vélemény szólalt meg, sőt ezek egyre változtak. Volt, aki Isten ítéletéről beszélt. Mások a szocializmusban látták Isten országa megvalósulásának reményét. Voltak olyanok is, akik az ördögnek tulajdonítottak mindent. - Mivel hiányzott a világos, igei, értékelő hang, természetes, hogy zűrzavar volt a hívő szívekben is. Hiányzott az a Károli Gáspár, aki a török iga idején értelmezte a nemzet tragédiáját, és volt bátorsága bűnbánatról beszélni. Ez a prófétai szó akkor hazánk nemzeti ébredését, a reformációhoz való csatlakozását hozta el. Igen, a szenvedő egyháznak leginkább a prófétai hangra van szüksége, hogy értelmet nyerjen a szenvedés, s hogy tudjon a kimenekülés útjáról, vagyis legyen biblikus eszkatológiája, s merje mindenkor az Ige promisszióit (ígéreteit) missziónak (küldetésnek) is értelmezni.

A mai egyház szenved a többi világvallással való konfrontálódás következtében is. Különösen éles a helyzet az iszlám világban.

Az iszlám kihívása

A mohamedán vallás ma négyszer gyorsabban terjed, mint a kereszténység. Az sem elhanyagolható szempont, hogy az 1,3 milliárd mohamedán többnyire elkötelezett a hite iránt, míg a kétmilliárd keresztényről ez nem mondható el. Továbbá ha a mai népesedési tendenciákat vesszük alapul, 2055-re a gyerekek fele moszlim családba születik majd. Számos kutató az iszlámot tekinti a 21. század vallásának. A világ több mint hatvan országa már ma is iszlám állam. Az iszlám igazi "sikertörténete" a mai Angliában követhető nyomon. Az ötvenes években ötezer mohamedán élt az országban. Ma hetenként megnyitnak egy mecsetet, miközben ugyanennyi templomot bezárnak; ez igen elgondolkodtató üzenet. Angliában már most megegyezik a moszlimok száma - körülbelül kétmillió - a templomba járó keresztények számával. A témáról David Pawson ismert exegéta könyvet is írt. Elemezve a mai tendenciákat, felvetette annak lehetőségét, hogy Anglia lesz Európa első iszlám állama. A gondolattal lehet vitatkozni, de a tényeken mindenképpen el kell gondolkodnunk. Az iszlám híveinek hangja egyre hangosabb, Európa pedig vonakodik (fél?) még megemlíteni is a "keresztény" jelzőt a leendő uniós alkotmányban. Pedig tömegek tiltakoztak emiatt, sőt a pápa is szólt az ügy érdekében. A keresztények szavának súlya csökkenőben van Európában. Lehet, hogy a fáradt és a materializmustól megcsömörlő földrész a jövőben feladja keresztény gyökereit, s egy biztonságot és morális rendet ígérő, új és egyszerű vallásnak enged? Egy stockholmi mecset megnyitásakor hangzott el a következő missziós szándéknyilatkozat: "Az előttünk álló ötven évben meghódítjuk a nyugati világot az iszlám számára. Ehhez megvannak a megfelelő embereink; megvannak a pénzalapjaink, s mindenekfelett készek vagyunk mindennek a megtételére." A kereszténység peremre szorulását Európában tovább gyorsítja az, amit Hilarion Alfejev orosz ortodox püspök (akinek fennhatósága alá tartozik Bécs és Budapest is) Európa "militáns szekularizmusának" nevez. E szerint a kereszténységnek joga van mai társadalmunkban a létezéshez, de nincs joga a "missziós propagandához", mert az sértheti mások lelkiismereti szabadságát. Valóban tapasztaljuk azt, hogy ma sokkal nehezebb Jézus Krisztus nevének nyilvános megvallása, mint a rendszerváltás éveiben.

A keresztények vére ma is magvetés

Mint már említettem, számos országban ma is üldözik a keresztényeket. Különösen nehéz a helyzet Afrika néhány államában, például Szudán déli részén; de ugyanezt mondhatjuk Kelet-Indonéziáról, Pakisztánról, Észak-Koreáról, Kínáról, Vietnamról vagy Burmáról is. Az üldözés ellenére a legtöbb helyen mégis növekszik mind a római katolikus, mind a protestáns egyház. A konferencia vendége volt Lord David Alton angol parlamenti képviselő, aki számos képviselőtársával együtt megalapította a Jubilee Campaignt, amely a bibliai elengedés évének szellemében munkálkodik az üldözöttek megsegítésén. Ennek a munkának az egyik eredménye Alton könyve: a szerző olyan országokat mutat be, amelyekben különösen sokat szenvednek a keresztények. Lássunk néhány megállapítást Szudánról.

Az országban - ahol államvallás az iszlám - a Nemzeti Iszlám Front 1989-ben dzsihádot, azaz szent háborút hirdetett a déli területeken élő keresztények és animisták ellen. Azóta több mint kétmillióan haltak meg, s több mint négymillióan lettek földönfutóvá; sokakat rabszolgaságba kényszerítettek. A menekültek többsége éhhalált szenved, mert az országba jutatott humanitárius segélyek csak a moszlimokhoz jutnak el. A kormányzat falvakat támad meg. A foglyokat megölik, az elmenekülőknek pedig kevés esélyük van a túlélésre: a mocsaras területeken nincs élelem, és fertőzött a víz. Keresztények beszámolói szerint azok menekülhetnek meg mindettől, akik megtagadják hitüket, és áttérnek a mohamedán vallásra. Számos keresztény vezetőt kivégeztek, de megtörtént az is, hogy összeterelt keresztényeken szovjet tankokkal hajtottak át. Aki ragaszkodik a hitéhez, annak nemritkán válogatott kínzásokat kell elszenvednie, vagy borzalmas halállal kell elpusztulnia: előfordult, hogy az áldozat fejébe szöget vertek. Nők és gyermekek esetében enyhébb büntetésnek számít a tizenöt-húsz korbácsütés és az - egyhetes vagy akár húsznapos - elzárás. Nemzetközi emberjogi csoportok jelentik, hogy keresztény - illetve más, nem moszlim - asszonyokat és gyermekeket rabszolgának adnak el, majd áttérésre kényszerítenek. A déli terülteken a gyermekek meggyilkolása és az asszonyok megerőszakolása mindennapos esemény. Az is előfordult, hogy kínzás és megcsonkítás után magukra hagytak agonizáló embereket, mert nem voltak hajlandók áttérni. Az UNICEF jelentései szerint gyermekeket nyomorítanak meg úgy, hogy térdükbe és bokájukba szöget vernek. Amikor a déli ellenállási mozgalom (SPLA) felszabadította Torit városát, az ottani túlélők elmondták, hogy miként rombolták le, illetve alakították át a templomukat katonai bunkerré. A tégláiból azután mecsetet építettek. A toriti segédpüspök, Akio Johnson kilencszer szenvedett el fegyveres támadást, 72 bombát dobtak az egyházközség iskoláira, ahol 200 gyermeket oktattak. Akio püspök ezt üzeni a nyugati országoknak az olajimporttal kapcsolatban: "Minden hordó olaj félig olaj, félig szudáni vér."

Sok mindenről írhatnék még; Isten számos áldást adott a néhány nap alatt, minderről azonban máskor szeretnék beszámolni. Kezdjünk el imádkozni szenvedő testvéreinkért, s tartsunk bűnbánatot azokért a sértésekért, amelyeket egymásnak okozunk.

Reménységgel tekintünk előre

Nem tudjuk, hogy mi lesz Európában. Megérkezik-e Mohamed népe közénk vagy sem? Mi egyet tudunk: Jézus Krisztus visszajön erre a földre, és ítélni fog élőket és holtakat. A Biblia azt is tanítja, hogy Krisztus előtt megjelenik az Antikrisztus, aki valamiféle egységes világvallást fog felállítani, s magát Krisztus helyett istenként imádatja. Nem tudjuk, hogy ez a személy keresztény, zsidó vagy mohamedán hátterű lesz-e. Azt sem tudjuk, hogyan fognak erre reagálni a világvallások. Az azonban bizonyos, hogy Jézus bizonyságtételre és szenvedésre készítette fel népét, s meghagyta nekünk, hogy "aki mindvégig kitart, az üdvözül" (Mt 24,13). A kereszténység mégsem a félelem vallása. Mi az erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét vettük. Nem védekező magatartásra kell beállítódnunk, hanem készeknek kell lennünk Krisztusról bizonyságot tenni mindenkor, mindenkinek - a moszlimoknak is - a szelídség Lelkével. Isten ma közülük is sokakat hív országába.

Tatai István református lelkipásztor