evél&levél

Várható volt, hogy az istentiszteleti rend megváltoztatása vihart kavar egyházunkban. Sehol sem olyan nehéz valamilyen újítást bevezetni, mint az egyházban. Jelen esetben viszont az "új" éppen a régihez való visszatérés, bár meg kell hagyni: olyan időkhöz kell visszatérnünk, amelyekre nem is emlékezhetünk.

Talán többen ismerik azt a reformáció korabeli rézmetszetet, amelyen a lelkész a megfeszített Krisztusra mutat a szószéken, a gyülekezet pedig úrvacsorát vesz. Ez reformátori örökségünk. Az istentiszteleti rendben nem sok változás történt. A változást a felvilágosodás és a racionalizmus kora hozta, amikor az úrvacsoravétel a nagy ünnepekre korlátozódott, és "gyónás" lett: a középpontba a hívők bűnbánata és az egyéni kegyesség került. Általánossá vált a kenyeret és bort jelképnek, az úrvacsorát Krisztus áldozatára való emlékezésnek tartani.

Ha istentiszteletünket meg akarjuk újítani, akkor elsősorban ezen a ponton kell megkísérelni a változtatást. Az úrvacsora nem jelképes cselekedet, nem is nagy ünnepi megemlékezés, hanem a feltámadott és élő Úrral való találkozás. Az, hogy Krisztus áll istentiszteletünk középpontjában, nem azt jelenti, hogy mi beszélünk róla, hanem hogy ő szólal meg, és ez legtisztábban éppen az úrvacsorában valósul meg.

Nem áruljuk el reformációi örökségünket azáltal, hogy "felemeljük szívünket", és "hitünk titkáról" beszélünk, ahogy ezt a katolikus egyház évszázadokon át tette - és ahogyan minden bizonnyal Luther is cselekedett. A különbség abban rejlik, hogy mi nem áldozatot mutatunk be, hanem "csak" részesülünk Krisztusunk áldásaiban vasárnapról vasárnapra.

Szilas Attila (Zirc)