Keresztény szemmel

Magyarország históriája így jellemezhető: kis nép nagy történelemmel - jegyezte meg előszeretettel tudós olasz barátom, ha hazánk szóba került.

Bevallom, annak idején, a rendszerváltozás után, amikor a magyar Országgyűlés döntött a hivatalos állami ünnepekről, hierarchiájukról, azt reméltem, hogy március 15-e kerül az élre. De persze megértettem, hogy miért lett végül augusztus 20-a, az államalapító Szent István királyra való emlékezés napja az első számú állami ünnep: évezredes kontinuitást - Európához való tartozást, keresztény identitást - fejez ki ez a nap.

Március 15-e üzenetének - az ünnepek természetes szimbiózisán túl - kétségkívül mások a hangsúlyai. Közelebb van a mához: az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a jelenben is ható kérdésekre, konfliktusokra kívánt válaszolni. (Ez is rokonítja az 1956-os forradalommal - a harmadik nemzeti, állami ünnepünkkel -, amelyben szintén a nemzeti függetlenség kivívása és a társadalmi haladás megvalósítása volt a fő célkitűzés.)

Mind a 48-as, mind az 56-os forradalom a nemzeti függetlenség ügyén bukott el. 1849-ben szabadságharcunkat a nagyhatalmi játszmák következményeként durván leverték. De a március 15-én kirobbant folyamat a bukás előtt mégis másfél évig tartott. Ennyi ideig élt a remény. A nemzeti függetlenség ügye volt az, ami egységbe kovácsolta a sokféle érdeket képviselő társadalmi csoportokat.

A történelem furcsaságaihoz tartozik, hogy a történelmi Magyarország kétharmadát elcsatoló trianoni békeszerződés révén állt helyre - a maradék egyharmadon - a független magyar államiság, amely fél évezred - Mátyás király uralkodása - óta soha nem volt teljes.

1. március 15-én azt is ünnepeljük, hogy a huszadik század diktatúrái után a rendszerváltozás adott igazi esélyt a magyar történelem legnagyobb alakjai által megálmodott Magyarország megvalósulására. Nem a szomszédokkal való értelmetlen, sok energiát fölemésztő hadakozás, hanem a határok jelképessé válása, az Európai Unió kiteljesedése ígéri a Kárpát-medencei magyarság humán integrációját, kulturális, nyelvi, tudományos egységét, együvé tartozását.

Ezért is ad sajátos zamatot az idei március 15-e ünneplésének, hogy alig hat héttel Magyarország teljes jogú európai uniós tagságának kezdete előtt emlékezünk Petőfire, Kossuthra, Széchenyire, Batthyány Lajosra, az aradi vértanúkra, a sok névtelen hősre, egykori honfitársainkra, akik életüket adták a magyar szabadságért. Életművük, példájuk, törekvéseik - a kudarc ellenére - jelentősen hozzájárultak a következő másfél században - a jelenben is - zajló, a magyarság ügyét előrevivő értékteremtéshez.

Ha sok jogos ellenérzést vált is ki a mai magyar társadalom sokféle megosztottsága, ha szomorúak vagyunk is a közbeszéd vadhajtásai, a személyeskedésig menő durvaságok miatt, azt is látnunk kell, hogy mindebben most jelentkeznek az 1848-49 óta soha ki nem beszélt, meg nem oldott feszültségek; látnunk kell, hogy a nemzeti függetlenség ismételt elfojtása elfedte a társadalmi haladás gondjait. Így ezekkel most szembesül a pluralista demokráciát, a jogállamiságot igénylő, vállaló, de e téren kevés tapasztalattal rendelkező magyar társadalom.

Türelemre, megértésre, bizalomra van szükségünk egymás iránt. Azok iránt is, akik a mi gondolkodásmódunktól eltérő, de erkölcsileg, jogilag, szakmailag nem kifogásolható megoldásokat helyeznek előtérbe. Az uniós csatlakozás nem a valódi problémák elfedését igényli - hiszen a pluralizmus érték, amelyet óvni, művelni kell -, hanem a mostanában többször emlegetett nemzeti minimum kialakítását, elfogadását. Automatikusan semmit nem old meg az uniós csatlakozás, de új medret teremt, új távlatokat nyit meg, évszázados gondok rendeződését ígéri.

A hazai egyháztörténelem - Szent István óta - minden ellentmondás, időnkénti torzulás ellenére azt mutatja, hogy mindig voltak olyan egyházi személyiségek (1848-49-ben is), akiknek munkássága, olykor áldozata a nemzet függetlenségét, a társadalmi haladást szolgálta. Különösen példaértékű - és ez teszi erőteljessé, hitelessé a mának szóló üzenetet - a huszadik század diktatúrái ellen tiltakozó egyházi mártírok életpéldája.

Az egyházak számára természetes közeg Európa. Az egyházi üzenet, az evangélium üzenete egyetemes, örök érvényű igazság. Ezért is tehetnek sokat az egyházak - természetes, elfogadó társadalmi környezetben - azért, hogy Európába való beilleszkedésünk nemzeti értékeink megőrzésével, a bizonyára bekövetkező társadalmi, szociális gondok minél eredményesebb megoldásával történjék. Ez felelősség és lehetőség - az evangélikus egyház számára is, amely többek között Thököly Imre, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos és Görgey Artúr örökségét is vállalja. Hol várhatnánk a különbözőségeinkben való egységünk elfogadását, ha nem az egyházban?!

Frenkl Róbert