Keresztény szemmel

"Gyorsan gyilkol az ellenségesség. Számíthatok-e másokra, ha bajba kerülnék, vagy egyszerűen van-e olyan ember, akinek elmondhatom, ha bánat vagy öröm ér - nos, ez számottevően befolyásolja nemcsak az élet minőségét, hanem az élethosszt is. A krónikus stressz, a tartós reménytelenség (...) szív- és érrendszeri betegségekhez vezet. Akik mindenkiben ellenséget látnak, az átlagosnál jóval nagyobb mértékben vannak kitéve a keringési betegségeknek, a szokásosnál befelé fordulóbbak, a rák rosszabb lefolyásának kockázatával néznek szembe. A közhiedelemmel ellentétben sokkal nagyobb esély van a szívinfarktusra az alacsonyabb beosztásban, mint ha valaki a ranglétra tetején áll. Nagyon fontos a kisközösségi szolidaritás, a kohézió, a szociális háló. Kimutatható a szerepe az egészségvédelemben a társas támogatást nyújtó civil szervezeteknek és - különösen a nőknél - a vallásosságnak." (Részletek a Népszabadság 2004. február

26-i számának 8. oldalán megjelent interjúból.)

Egy kórházi ágyon egymás újságjainak lapozgatása közben - hiszem, hogy nem véletlenül - "fedeztem fel" ezt a cikket, melynek néhány gondolatát azért idéztem a bevezetőben, hogy a maga keresztjét hordozó (vonszoló) olvasó számára testközelivé tegyem Jóbnak a címben idézett (Jób 6,14) segélykiáltását! Böjtben különösen fogékonyak vagyunk a szenvedésre. Természetesen elsősorban a minket ért testi-lelki nyomorúságok foglalkoztatnak. De gondoltuk volna, hogy egy tudományos kutató is elismeri és fontos egészségvédő faktornak minősíti a vallásosságot?

Engedtessék meg e jegyzet írójának, hogy ezt a sikeres konfliktuskezelési technikát - amelynek hatásait a saját bőrén, pontosabban saját csontjaiban érzi - így fogalmazza meg: nemcsak a nők, hanem minden Krisztusban hívő, azaz keresztény ember életében egészségvédő és életmentő szerepe van a szeretetnek! Elsősorban az áldott Orvos, Jézus szeretetének, de a felebaráti, embertársi szeretetnek is. Az orvosok, ápoló(nő)k, de még a takarító(nő)k néhány kedves, bátorító és reményt keltő szava is fél gyógyulás! Jóbot három barátja nem ezzel a gyógyító szóval erősítette. Ha mi látogatjuk meg valamelyik szenvedő hittestvérünket, tudunk-e jézusi, gyógyító szavakat ajándékozni neki? A mi gyülekezetünk vagy legalább annak egy kisközössége ilyen társas támogatást nyújtó "civil szervezet"-e? Mert valójában csak erre van szüksége a szenvedőnek.

Gyötrődései közepette tanítványai egyedül hagyták Jézust. A kereszten még az Atya is elhagyta egy szempillantásra - azért, hogy mi soha ne legyünk elhagyottak!

Drága szenvedő, talán kórházi ágyon fekvő testvérem! Ha hetek óta senki sem látogatott is meg, és senkinek nincs egy jó szava hozzád, halld meg az örömhírt: Isten előtt nincs rejtve a sorsod, ő ismer téged, és nem feledkezik meg rólad! Ismeri mustármagnyi hited, és nem ejt ki szerető atyai kezéből! Most csak az a (kór)házi feladatod, hogy hagyd, hogy szeressen az Isten! S a halál sem más, mint hogy átteszi életedet egyik kezéből a másikba. Megváltó Urad már megfizette bűneid zsoldját, ezért - Jóbhoz hasonlóan - minden emberi szeretethiány ellenére is bízhatsz abban, hogy egészségvédő vallásosságod, azaz élő hited végleges, örök gyógyulást jelent mind testednek, mind lelkednek. A benned élő reménységről tégy bizonyságot a körülötted lévőknek, akik meghallják suttogva és akadozva elmondott szavaidat is. Ezáltal te leszel az, aki így szolgál baráti szeretettel a szenvedő (vagy magát még egészségesnek gondoló, de az egészségvédő élő vallásosság védőfaktorát még nem ismerő) embertársaidnak: "Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más." (Jób 19,25-27) Érettünk, helyettünk és miattunk szenvedő, meghalt, de élő Urunkhoz így (is) imádkozhatunk: "Légy pásztorunk úttalan úton, / s ha végóránk halni hív, / adj békét!" (EÉ 585).

Garai András