Ágfalvi András családjával a recski szabadulás után
A jelenleg lányával Sopronban élő Ágfalvi Andrásnak az élete 1948 végén tört derékba. A soproni távírdánál posta-főfelügyelőként dolgozó, akkor már családos ember két éjszakára szállást adott valakinek, akit kémkedéssel és embercsempészettel vádolt az Államvédelmi Hatóság. A bíróság őt ezért "külföldi kémszervezet megbízottjának kémkedés elősegítése bűntette miatt hat év hat hónapi börtönre és nyolc év közügyektől való eltiltásra" ítélte. A büntetést a recski munkatáborban kellett letöltenie.
Megpróbáltatásaim - és családom kálváriája - 1948 decemberében kezdődtek, karácsony előtt két héttel - eleveníti fel a történteket Ágfalvi András, aki hosszú éveken át volt a mosonmagyaróvári, majd az ágfalvai evangélikus gyülekezet gondnoka. - Akkor már megszületett mindhárom gyermekünk. Épp a vasárnapi ebédhez készülődtünk, amikor megjelent nálunk egy civil ruhás férfi, és arra kért, hogy menjek vele a rendőrségre. "Fél óráig sem tart az egész!" - mondta. Feleségem, aki tavasszal súlyos pajzsmirigyműtéten esett át, a tűzhelyre tette az ebédemet, hogy ki ne hűljön addig, amíg visszajövök a rendőrségről. A fél órából azonban hét és fél esztendő lett. Először a budai déli internálótáborba vittek, ahonnan végre írhattam a feleségemnek. Ő eljött meglátogatni. Ezeket a látogatásokat nem lehet elfelejteni. A kaszárnya előtt kettős sorokba igazodva a metsző hidegben órákat kellett várnia a többi internált hozzátartozójával együtt. Ha valaki kilépett a sorból, azt hazakergették, anélkül hogy a hozzátartozójával szót tudott volna váltani. Aki integetni mert, annak hozzátartozóját a fogdában magánzárkába rakták, őt magát pedig elküldték. Talán ha három percig beszélhettem a feleségemmel, aki egy sűrű drótháló másik oldalán állt. Körülöttünk vagy száz ember igyekezett valamit mondani egymásnak, reménytelenül próbálva túlkiabálni a másikat. Nehezítette családom helyzetét, hogy állásomból is elbocsátottak, fizetésemet letiltották.
Azután a hírhedt recski munkatáborba került. Miként teltek napjaik?
Amikor Recskre vittek bennünket, először erdőirtásba fogtunk, hiszen fel kellett építeni a barakktáborunkat. Csak ezután kezdődött az embert próbáló munka a kőfejtőben. Reggel öt órakor volt ébresztő, és indultunk a nagyjából egy kilométerre lévő munkahelyünkre. Primitív szerszámokkal törtük a követ napnyugtáig. Mindenkinek egy bizonyos mennyiségű követ kellett törnie, ha attól elmaradt, büntetést kapott.
Milyen volt a szolidaritás az internáltak között, és mennyire voltak emberségesek vagy embertelenek a munkafelügyelők?
Összetartottunk, és - ahogy lehetett - segítettük, támogattuk egymást. Persze voltak besúgók is közöttünk, akik nagyobb adag ételért feladtak bennünket. A munkafelügyelők emberségéről elég annyit mondani, hogy egy alkalommal, amikor híg levest kaptunk ebédre, én csalánt szedtem, hogy azzal egy kicsit feljavítsam. Leültem egy félreeső helyre, és enni kezdtem. Egy társam, aki látta, hogy mit csinálok, szólt a kápónak. Ő odajött, és úgy az arcomba vágta a csajkát, hogy véres lettem. Ezután visszaterelt a többiekhez, és szemük láttára ütlegelni kezdett. Valaki félhangosan megjegyezte, hogy disznóság így bánni velem, de nem vette észre, hogy mögötte egy másik felügyelő áll, aki hallja, amit mond. Ezután őt lökték középre, és őt verték, miközben azt mondták, hogy így jár mindenki, aki a tábor rendjét szabotálja.
Hét és fél esztendő után 1955. március 15-én szabadult. Véget értek a megpróbáltatások?
Sajnos nem. Fél évvel szabadulásom után besúgónak akartak beszervezni, de mivel erre nem voltam hajlandó, családommal együtt két héten belül el kellett hagynunk Sopront. Pusztavámra telepítettek ki bennünket, ahol a bányában tudtam elhelyezkedni. A ház, amelyet kaptunk, gondozatlan, piszkos, füstszagú, földes hajlék volt; fűteni alig lehetett, mert a füst nem a kéményen át távozott, hanem viszszajött a szobába. A lakásban nemhogy fürdőszoba, de még WC, sőt külső illemhely sem volt. Kint, a bokrok között végeztük a dolgunkat. Hamarosan egy másik lakásba költöztünk. Ez valamivel jobb volt, mint az előző: besütött a nap, és volt külső illemhely is, igaz, nem volt ajtaja. Természetesen világításunk sem volt, csak a bányászlámpámmal tudtunk egy kis fényt vinni a szobába. A helyzetünk akkor normalizálódott, amikor Magyaróváron megépült a saját házunk. Ebben a Lajta-parti városban éltünk húsz esztendőn keresztül, mielőtt végre sikerült visszaköltöznünk Sopronba.
Mennyire éreztették Önnel később azt, hogy politikai elitélt volt?
Nem tudtam máshol elhelyezkedni, mint a bányánál, hiszen ott minden munkáskézre szükség volt. Állandó megfigyelés alatt tartottak és zaklattak. Rendszeresen jelentkeznem kellett. Nem számított, hogy éppen műszakos vagyok, és lent dolgozom a föld alatt: ha itt volt az idő, fel kellett jönnöm a bányából. Lejelentkeztem, és ballaghattam vissza a fejtéshez. Csak 1991-ben kaptam meg az erkölcsi elégtételt, amikor a posta elismerte, hogy jogosult vagyok a nyugalmazott posta-főfelügyelő cím használatára.
)