Keresztény szemmel

"Meddig kell élni akarnunk?" - ezzel a címmel jelent meg egy gyönyörű írás egyik gyülekezetünk időszakos lapjában (Hét Hhárs 2003/4.) Bitó László orvos-író tollából. A dolgozat ellenérzéseket is kiváltott. Egyik lelkészünk - hangsúlyozva a gyülekezet pásztorának a felelősségét - az egyházi elnökségnél tiltakozott az ellen, hogy egyházi lapban (elismerve az újság több biblikus írását) megjelenhetett egy eutanáziát igenlő írás...

Volt már módom arra, hogy személyesen is vitatkozzam Bitó Lászlóval, éppen az Alkotmánybíróság eutanáziát tiltó emlékezetes döntése után. Én magam sem látom másképpen ezt a kérdést. Mind a passzív eutanázia (a gyógyító beavatkozások megszüntetésével közvetve kimondott ítélet), mind az aktív eutanázia (a "kegyes halál", a szenvedő ember kínjainak véget vető lépés) ellentétes hitünkkel, meggyőződésünkkel. Én magam mindig hangsúlyozom, hogy a mi instabil, morálisan elbizonytalanodott társadalmunkban végzetes következményekkel járhatna bármilyen engedmény. (A passzív eutanázia sajnos az egészségügy deficitjei miatt amúgy is létező jelenség, ezt nevezhetjük persze tudásunk vagy éppen anyagi lehetőségeink korlátjának is.)

De Bitó László említett írása - túl azon, hogy az eutanázia melletti állásfoglalását főként önmagára, önrendelkezési jogára vonatkoztatja - véleményem szerint mind formájában, mind tartalmában éppenséggel egyházi lapba is illő. Nemcsak azért, mert számos bibliai idézettel illusztrálja mondanivalóját - utolsóként az agg Simeont idézve: "Most bocsásd el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel" (Lk 2,29) -, hanem elsősorban azért, mert igen mélyen, őszintén, emberien tárgyalja az élet és a halál örök kérdéseit.

Azt elemzi, hogy mekkora feladat emberhez méltó módon készülni a halálra. A teljes életúthoz hozzátartozik a halál. Bizony életszerűek azok a gondolatai, amelyeket azokkal az emberekkel kapcsolatban ír, akik nem tudják méltósággal fogadni öregedésüket, leépülésüket. Akik ezért büntetik vagy akár zsarolják környezetüket. És életszerűek azok a példák is, amelyekkel a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők életének utolsó fázisára jellemző, értelmetlennek látszó gyötrelmeket mutatja be.

Magam a hospice mozgalom híve vagyok. Annak a híve, hogy segítsük a haldoklót testileg és lelkileg a végső útra való készülésre - szeretetben.

De azt is tudnunk kell, hogy nemcsak fejlettebbé, hanem - részben éppen ismereteink gyarapodása miatt is - bonyolultabbá is vált világunk. Többen, tovább élnek. Nálunk is nőtt - még ha kevésbé is, mint a tőlünk nyugatra élőknél - az átlagéletkor. Több az idős ember, és később, de törvényszerűen jelentkeznek a végül halálhoz vezető betegségek.

Nem szabad ítélkezni, nem minden helyzet egyszerűsíthető le a "jó"-ra és a "rossz"-ra. Más kérdés elvileg állást foglalni és elutasítani az eutanázia minden formáját, és megint más konkrét helyzetekkel találkozni, főleg saját, közvetlen környezetünkben. És talán a legnagyobb kihívás, ha magunk kerülünk szembe az el nem kerülhető halállal életünk alkonyán, és érezzük a késztetést: jó lenne már megpihenni, a szép életet méltó módon befejezni.

Sajnos gyakran az is előfordul, hogy új gyógyszerek kipróbálása tart vegetatív értelemben "életben" embereket azért, hogy a gyógyszergyár reklámjában hosszabb túlélésre hivatkozhasson.

Néhány nemzedék múlva, a vezető halálokok - a szív-vérkeringési és a daganatos betegségek - leküzdése után realitássá válhat a százhúsz év körüli átlagos élettartam, illetve az, hogy idős korunkban nem a különféle betegségek miatt, hanem egyszerűen csak azért halunk meg, mert szép lassan elfogynak energiáink. Ám akkor sem lesz ez könnyű lecke.

Ma a lelkigondozás egyik legjelentősebb feladata a haldoklókkal és a környezetükkel való foglalkozás. A lelkigondozás soha nem lehet ítélkezés, akkor sem, ha keményebb mondanivalót kell megfogalmazni akár a környezete életét megkeserítő idős beteg, akár az elvárható gondoskodást sem vállaló családtag felé.

"Váláskárosultak - valláskárosultak?" című kitűnő, tömör cikkében Gémes István arról elmélkedik az Evangélikus Élet legutóbbi számában, hogy ha nem tudunk segíteni a széteső családok fiataljainak, azok szüleik mellett az egyháztól is eltávolodnak. Megdöbbenve állunk a válások nagy száma, a gyermekes családok felbomlása előtt.

Nem értünk egyet a válásokkal, nem értünk egyet az eutanáziával. De nem itt húzódik a választóvonal. Hanem arról van szó, hogy megelégszünk-e a kívülálló elegáns elhatárolódásával, vagy megértjük, hogy a Krisztus követése napjainkban is segítést, az erre rászoruló feltétel nélküli támogatását jelenti. Olykor - jól tudom, hogy ezt veszedelmes kimondani - akár elveink feladásával is. Mert a szeretet fontosabb, mint az igazság.

A válást keményen ellenző lelkész is elmondta, hogy maga is többször ajánlotta már a házasság felbontását, amikor a felek pokollá tették egymás életet. Bioetikai kérdésben még nehezebb "engedményt" tenni, de a hárítás, az ítélkezés elvetendő. Minimális igény a gonddal való szembesülés, a valóság vállalása.

Aki teheti, olvassa el Bitó László írását, és döntse el maga, hogy épülésére szolgált-e a cikk, vagy valóban nem való egyházi lapba. Én magam felnőttnek tartom az egyháztagokat, és nem hiszem, hogy ilyen kérdéseket az egyházi elnökség hivatott eldönteni.

Bitó László írása elolvasható az EvÉlet internetes platformján is.

Frenkl Róbert