A hét témája

PRO

Ördög Endre

Tisztelt megjelentek, kedves barátaim! Bár a liturgiával kapcsolatban igen felfokozottá vált a hangulat, biztosra veszem, hogy a mai fórumon nem ellenfelek állnak egymással szemben, hanem különböző véleményt alkotó emberek szeretnék a liturgia ügyében kialakult helyzetet értékelni, a jövő felé vezető lépések irányát megtalálni. Érvek és ellenérvek hangzottak el, a nézetek ütköztetésében indulatok is felkorbácsolódtak. Meggyőződésem azonban, hogy minden gondolat és szó az egyházért született meg és hangzott el. Azért az egyházért, amelyet magunkénak érzünk és vallunk, és amelynek előbbre vitele kinek-kinek a maga helyén hivatása, küldetése.

A változtatás, a megújítás szándéka minden esetben azt jelzi, hogy az élet valamely területén a gazdagodás, az összefogás igénye merül fel. A 90-es évek elejétől átélt történelmi helyzet természetéből fakadóan magában hordozta a ki nem mondottak kimondását, az addig csak gondolat szintjén létező dolgok megformálását. Ebben a jövő irányításában önállóságra törekvő, helyes utakat kereső közegben élt az egyház is. Számos területen elevenedtek meg az előző évtizedekben elképzelhetetlen lehetőségek, a kiteljesedéshez szükséges mozgástér vasfüggönyei leomlottak. Az egyház istentiszteleti életének végiggondolása sem maradt ki a sorból, és miután a 20. században már volt hagyománya a liturgikus mozgalomnak, évtizedekig tartó pihenés után ismét lendületet kapott a továbbgondolás, a továbblépés szándéka.

Mi indította el ezt az igyekezetet? Az a szándék, hogy adjunk át egyházunk közösségének olyat, ami lelki vagyonát gyarapíthatja, és ami egyébként is "jogos tulajdona": az Igében és az evangélikus tradícióban gyökerező istentiszteleti formákat. A munka során néha magunk sem hittük, hogy milyen kincseket találunk, és nem csak a szép, a hasznos megtalálása okozott örömet számunkra. Bátran hozzányúlhattunk ezekhez a kincsekhez, felhasználhattuk őket készülő munkánkban. Tropizált kyriék, változatos kegyelmi igék, responzumok, gazdag mondandójú préfációk, kollekták és egyetemes könyörgések: a teljesség hiányos felsorolása ez.

Együtt volt mindaz, ami hitünk igazságainak mind teljesebb kifejezéséhez, imádságos életünk gazdagabbá tételéhez, a gyülekezeti közösség megéléséhez többletet adhatott. Természetesen állandóan törekedni kellett arra, hogy a többlet és az ismert elemek ésszerű arányait megtaláljuk. Akármennyire is változatos anyagból, sok elemből dolgoztunk, az újonnan készülő rend nem lehetett túlzsúfolt és mesterkélt: a lendületes, hagyományt megőrző, de azt továbbfejlesztő liturgia volt a cél. Olyan istentiszteleti rend, amely minden külső megnyilvánulásában is a Bibliára, a hitvallásos teológiára, tradícióra épít.

Hol láthattuk mindebben az istentiszteleti élet és hozzá kapcsolódóan az egyházi élet új lendületét? Először is ott, hogy az újdonság maga hozhat megelevenedést. Az új szükségképpen együtt jár azzal, hogy a használatban levő, a megszokott kilépjen a rutinszerűségből, és jobban megvizsgáljuk: mit miért mondunk, teszünk, minek mi az alapja, hogyan érvényesülnek benne bizonyos teológiai megfontolások vagy történelmi sajátosságok. Az új megtanulásának terhe vagy az egyre szebbé formálódó új lehetőség öröme is mozgásba hozza a megújulás résztvevőit. Foglalkozni kell a kérdésekkel, az igazítás, a továbbcsiszolás megoldásain kell gondolkodni, tapasztalatot kell cserélni egymás erényei vagy hibái alapján.

A megújuló liturgia elemei maguk is az intenzívebben megélt istentisztelet szándékával születtek. A gyülekezet tagjainak részvétele, aktivitása kellő lendületet kaphat a responzumok beépítésével. Az istentiszteleti szolgálók, lektorok működése a szolgálatok sokféleségének biblikus igazságát állítja a gyülekezet elé. Az istentiszteletek igazi ünneppé tételéhez előtérbe kerülhet a teológia, a liturgikus gyakorlat és az egyházi zene igényes együttműködése. Ha pedig azt a nagyon fontos alapelvet tekintjük, amely szerint egyházunk életében az úrvacsorának a liturgián keresztül is méltó helyet, nagyobb jelentőséget kell kapnia, láthatjuk, hogy mindennapjaink egyik kritikus, megújulásra váró elemében is az előremozdítás, a jobbá tétel szándéka nyilvánul meg.

A gazdagodásra és az új lendületre való igény figyelembe vétele erősítheti-e az összefogást? Meggyőződésem, hogy igen. Egy megújulásban együtt lenni, közösen, egymásra figyelve újat építeni: szilárdabbá teszi kötődéseinket. Az egymásrautaltság, a történelmi vagy felekezeti gyökerek eleve feltételezik azt, hogy egy közösséghez, a magyarországi evangélikussághoz tartozunk. Ha azonban van olyan dolog, amelyben egymáshoz fordulhatunk, egymástól tanulhatunk, amelyet együtt harcolhatunk meg, vagy amellyel együtt örülhetünk, meg kell ragadnunk a közösség erősödésének lehetőségét.

A bizottság munkájának irányát és igyekezetét az istentiszteleti élet megújításával kapcsolatos pozitívumok kiemelése és egyházunk életében való megjelentetése határozta meg. Ez ugyanúgy érvényesült az alapvonalak meghúzásában, mint a szövegezés szinte szórendi részletekbe menő vitáiban. Elvégezhettünk nem kevés egyéni, otthoni munkát; kisebb csoportok készítettek elő tárgyalásra anyagokat; zajlottak a bizottsági ülések, az első próbák, a közös gondolkodásra való felhívások - ezek mind az előbb felsorolt szándékokból fakadtak.

A kész rend irányába mutató, a próbagyülekezetekhez érkező első változat elhagyta az íróasztalt, a leírt szavak megszólaltak - már nemcsak a munkaülések vitáiban, hanem templomaink istentiszteletein is. Nem várt senki hallelujázást, nem is az jött. Jött helyette a folyamat természete szerinti kritika időszaka, amelynek jelen helyzetünkben az a sajátossága, hogy messze túlmutat a liturgia, az istentiszteleti rend megújításán.

Óriási felelősségünk van akkor, ha vállaljuk a helyzetértékelés néha nehezen kimondható következtetéseit is, hogy helyesen ismerjük fel azokat a problémákat, amelyek olykor elemi erővel törtek fel a közelmúltban. Miről is szól a vita? Először is: magáról a liturgiáról. Mitől evangélikus az istentisztelet, a liturgia különböző elemei hogyan, milyen arányban viszonyulnak egymáshoz, a megújításnak milyen a fogadtatása, meddig lehet elmenni a változtatásban, mit lehet megtanulni, mit kár erőltetni? A rend teológiai, a bevezetés egyházközéleti kérdéseket vet föl. De ha ezt megállapítjuk, akkor innentől nem lehet egyházi életünk további problémáit a liturgiai vita kérdésfelvetéseibe sűríteni. Ezen a ponton kell messzebb látni a liturgia kérdésénél.

Meggyőződésem, hogy másfél évtizedes feszültségek kimondása, a felhalmozódott kérdések megfogalmazása talált medret azáltal, hogy az új rend a szélesebb nyilvánosság előtt is ismertté vált. Olyan szelep nyílt meg, amelyen minden előretörhetett. A teológiai tisztázódás igénye merült fel, hiszen ugyanarról az alapról teljesen különböző szempontok feszültek egymásnak: biblikus-hitvallásos, lutheri érvek tűntek fel. Jól látjuk igehirdetésünk, teológiánk sarokköveit? Helyes-e az interpretációnk? Van-e értéke a 21. században a hitvallásos felekezetiségnek, vagy ha nem ragaszkodunk vélt vagy valós külső sajátosságokhoz, akkor menthetetlenül felmorzsolódunk? Kicsoda a lelkész? Mit jelent az ordináció; az evangéliumhirdetés és a szentségkiszolgáltatás hivatalos rendje hogyan hat a gyülekezet életére, felépítésére? Mi a helyzet az ökumenével? Ha a római katolikus liturgia nálunk is fellelhető párhuzamaitól úgy irtózunk, mint az ördög a tömjénfüsttől, nem képmutatás elhallgatni alapvető különbségeket és helyette a közös érdekek sérelme nélküli kompromisszumokat kötögetni az imahét publikálható sikere érdekében? Az 1999-es augsburgi Közös nyilatkozat visszhangja gyenge tavaszi sóhaj a mostani csatazajhoz képest, pedig ott nem az "és a te lelkeddel" volt a tét, hanem az a megválaszolatlan kérdés feszített, hogy a megigazulástan mellett római katolikus részről vígan tovább élnek a számunkra elfogadhatatlan dogmák! És ha már korábban megemlítettük az úrvacsorához való hozzáállásunkat: hová jutottunk a szentség vételének megbecsülésében! Csak a statisztikák beszéljenek! Vezetők és vezetettek hogyan tudnak a kölcsönösség alapján egymáshoz szólni, észrevételeket elfogadni, megbocsátani? Nem lehet, hogy bizalmi válság van? Miként fordulunk egymáshoz, hogyan kommunikálunk a gyülekezetekben és a közegyházban, a világhálón és a személyes találkozásokkor?

Kérdések tömege bukkant fel nyíltan vagy burkoltan. Hol és hogyan áll tehát most a liturgia ügye? Abban biztos vagyok, hogy nem maradhat abban a méltatlan helyzetben, hogy ki nem mondott feszültségeink miatti "dühöngővé" válik. Napirenden tartott kérdés kell, hogy legyen, mert túl sok kincs, gazdagság gyűlt össze ahhoz, hogy egy mozdulattal le lehessen söpörni. Hogy a felfedett értékek miként kerülnek bele egyházi életünk mindennapjaiba, az nyilván az előttünk álló idők megoldandó feladata. Ehhez kell segítség, építő, felelősségteljes odafigyelés, nyitott szív és egészséges kritika.

Tudom, sokszor ezen a ponton szokott az az észrevétel megfogalmazódni, hogy megkezdődik egy téma napirendről való lecsúszásának észrevétlen, de eredményes folyamata. Ezért hangsúlyozom újra: istentiszteleti életünk megújulásának kérdése továbbra sem lehet csupán egy bizottság sajátos érdeklődési köre, mint ahogyan a misszió, a teológia, az etika, az ifjúság és a többi terület sem bizottsági kérdés. A folytatás pedig jó lelkiismerettel csak úgy képzelhető el, ha a mostani tapasztalatokból, a párbeszéd lehetőségének tanulságából fakadóan hasonló vehemenciával kezdődik meg a teológiai tisztázódást, úrvacsorai gyakorlatunkat, ökumenikus viszonylatainkat, az egyházban kialakuló bizalmi - lehet, hogy naiv vagyok: testvéri - légkört segítő, kölcsönösségen, a másik elfogadásán alapuló mozgalom.

Beszéljünk a liturgiáról: apró részletekről, érzelmekről, szakmai kérdésekről, teológiai háttérről, gyakorlati megvalósulásról vagy kivitelezhetetlenségről. De ne legyünk nyugodtak attól a tudattól, hogy ha egy-egy terület túlmutat önmagán, akkor ott is mindent megtettünk, mert a liturgia örve alatt hozzászóltunk. Egy mozgalom merev elutasítása vagy diadalittas kiteljesítése, lassú elhalása, netán görcsös véghezvitele nem mentesít az alól, hogy meglássuk: amit teszünk, amiben közreműködünk, az mi miatt rombol, vagy mitől épít.

Ördög Endre