A hét témája

SZUBJEKTÍVEN

Felvonultak a tervezett liturgiareform ellenzői. Sokan voltak, mégsem elegen... Elegen voltak ahhoz, hogy püspökeink ma már kockázatosnak lássák az "új" liturgia kizárólagos használatba vételének 2005-re tervezett elrendelését. Ám nem voltak elegen ahhoz, hogy a fokozatos bevezetés szándékától elálljanak.

Sokan voltak az ellenzők, de nem elegen, hiszen a Hittudományi Egyetem nagy előadótermét - várakozásukkal szemben - nem tudták megtölteni.

Vezérszónokuk teológiai tévedések sorára hivatkozott, ezek közül mégis csak kettőt tudott megnevezni: a gyónásnak az istentisztelet elejére való kerülését, valamint az epiklézist, a Szentléleknek a szerzési igék elhangzása előtti segítségül hívását. E kifogásokhoz - miután jelen sorok írója személyesen megszólította -, a dogmatika professzora is csatlakozott. Egyházunkban ismert nézetet fejtett ki a gyónásról, a lelkészi szolgálat ("Amt") jellegéről és arról, hogy az epiklézis imádság az úrvacsorában - az elfogadással szemben - megengedhetetlen mértékben állítja előtérbe az emberi cselekvést. Sajnálom, hogy a moderátor nem adott lehetőséget arra, hogy minderre reagálhassak. Engem ez a "Roma locuta, causa finita" (Róma szólt, az ügy le van zárva) katolikus gyakorlatára emlékeztet. Pedig a vitában a liturgiai bizottság minden tagját - így engem is - a katolizálás vádjával illettek... Nem titkolom, 23 éves koromig szinte mindennap misére járó, gyakorló római katolikus voltam. Éppen ezért tudom megerősíteni a fórumon megszólaló sorstársam véleményét, aki 17 esztendei katolikus múltra visszatekintve állította: az "új" liturgia nem katolizáló! Mi, akik benne éltünk, talán csak tudjuk, mit jelent valójában római katolikusnak lenni...

A fórum tapasztalatai megerősítették eddigi benyomásomat: az "új" liturgiát ellenzők nem érveik alapján mondanak ítéletet, hanem már előre meghozott ítéletükhöz keresnek érveket, érveikhez pedig egyházi tekintélyeket. Kizárólag érzelmi alapon - pestiesen szólva "zsigerből" - mondják: az "új" liturgia katolizáló. De vajon miért? Biblikusabbnak tartják az evangélikus korált a Sanctus bibliai szövegénél? Félek kimondani, ám attól tartok, hogy a szívükben hamu alatt izzó katolikusgyűlölet parazsát szítja föl az "új" liturgia, és ezért vált ki belőlük allergiás rohamra emlékeztető heves reakciókat.

Eszembe jut Luther tanítása: a kegyelmet nyert bűnöst az különbözteti meg az elveszett bűnöstől, hogy neki már fáj a bűne, és már szenved mindattól, ami az őt körülvevő világban a bűn következménye. Márpedig a kereszténység felekezetekre tagoltsága, az egyház szétszakadozottsága tagadhatatlanul a bűn következménye. Az egyház Ura azért könyörgött főpapi imájában, hogy az övéi egyek legyenek, mint ahogy ő is egy az Atyával. Ha az övéi lélekben - pontosabban Szentlélekben - egyek tudnának lenni a megosztottságától szenvedő és az Atya jobbján szüntelenül az egységért közbenjáró Jézussal, akkor értenénk, mit jelent kétszáz lépésre elmenni azzal, aki csak százra kényszerít... Értenénk, hogy a szeretet igazsága több az igazság szereteténél. Utóbbi a szeretet hiányában - József Attila szavával - igaz perünkben tesz hamis tanúvá. Ha a reformáció igazsága nem több saját igazságának keresésénél, ha a reformáció népe nem tanulja meg a szeretet igazságát keresni, ha nem érti, hogy a szeretet soha nem az igazságról való lemondás, hanem az igazság éppen a szeretet által jut érvényre, akkor a reformáció népe szemben áll az egyház Urával, ezért el van veszve. (Ha már szó esett teológiai tévedésről, akkor én ennek fel nem ismerését tartom a legsúlyosabb teológiai tévedésnek!) Az igazságot nem feláldozni kell a szeretet oltárán, de csak a szeretet szabadíthat meg a szubjektív (ön)igazságtól, hogy felszabaduljunk az igazság keresésére: a nem fantáziánk szülte, hanem a Szentlélektől fogantatott (ez az epiklézis indoka!) és az egykor Mária méhében, azóta pedig az úrvacsorai kenyérben és borban megtestesülő Igazság befogadására. Mert őt nem lehet elérni, nem lehet kisajátítani, nem lehet birtokolni, hanem csak befogadni! Az pedig, aki befogadta őt, arról ismerhető fel, hogy szívéből eltűnt az igazság szeretetének álcája alatt rejtőző testvérgyűlölet.

Ilyenek ma az evangélikusok? Ha a tavalyi németországi egyházi napokra gondolok, amikor minden dogmatikai aggályt elsöprő elemi erővel tört fel az evangélikus és a katolikus testvérekből az úrvacsorai közösség utáni vágy, akkor látok még reményt. Előbb-utóbb talán magyar evangélikus testvéreink is fájlalni kezdik a most még identitásukat jelentő különállást, amellyel még büszkélkednek is. Egy napon talán őseiknek az ellenreformáció idején elszenvedett sérelmeinél és saját gyermekkori élményeiknél is kínzóbb fájdalommal fogja eltölteni őket a jelenben még erényként megélt bűnkövetkezmény, hogy az egyetlen Krisztus testének kenyeréből való részesülés nem a keresztények egységét, hanem megosztottságát demonstrálja.

Véghelyi Antal