Evangélikusok

Mészáros Pista bácsi hetente egy délelőtt együtt muzsikált édesapámmal. Pista bácsi csellózott. Nem tudom, ki volt az öregebb, Pista bácsi vagy a csellója. Emlékszem tekintetére: tiszteletreméltó, mégis vidám szeme ragyogott. Emiatt jutott most eszembe. Hiszen ugyanezt a tekintet fedeztem fel Nagy Tibor szemében is, amikor legutóbb nála jártam.

Tibor bácsi elődöm volt a székesfehérvári gyülekezetben. Negyvennégy évet szolgált hűségesen abban a közösségben, amelynek Gáncs Aladár és Irányi Kamill után a lelkésze lett. A háború elején került Székesfehérvárra, végigszolgálta a frontokat, az ötvenes évek ellenséges és sokakat hűtlenné tévő idejét, iskolai beiratásokat intézett el, vagy munkahelyet szerzett többeknek, szorított helyzetben is templomszerető, úrvacsorából élő gyülekezetet vezetett. Gondoskodó tanácsai és következetes hozzáállása segítségével kezdtem el én is lelkészi szolgálatomat.

Eleinte kevésbé, később egyre inkább észrevettem: lelkészi munkámban kitaposott úton járok - az ő nyomdokában. Csoda-e hát, hogy most, amikor születésnapján újra találkoztunk, meghatottságunkban csak kerestük a szavakat? Csoda-e hát, ha e kis írással is őt szeretném köszönteni, neki szeretnék örömöt szerezni 90. születésnapján, azt kívánva, hogy a mustármagból nőtt fán, az Isten országának lombjai között ő is s mi is valamennyien fészket, biztonságot, otthont találjunk?

A köszöntéssel nem vagyok egyedül: fia, menye, unokája mellett szeretettel gratulált neki D. Szebik Imre püspök is a 103. zsoltár első verseivel: "Áldjad, én lelkem, az Urat!" Áldjad, én lelkem, az Urat azokért a jótéteményekért, amelyeket Nagy Tibor bácsinak adott, s amelyeket rajta keresztül reánk árasztott!

Szeretettel:

Bencze András (Székesfehérvár)