Napról napra

Isten ruház föl engem erővel. Zsolt 18,33 (2Tim 1,7; Mk 10,35-45; Zsid 5,7-9; Zsolt 102) Enerváltság, kimerültség - jól ismert állapotaink. A magyarázat is ismerős: túlhajszolt élet, útkereséseink sora, melyek végén annyiszor beleütköztünk már önnön tehetetlenségünkbe. A miértek keresése tanulságos lehet, mégsem emel fel ezekből a mélységekből. Nagyobb erőre, nagyobb hatalomra van szükség. Olyan valakinek az erejére, aki előtt erőtlennek lenni nem szégyen, gyengeséget, bűnt vallani nem könnyelmű óvatlanság. Az idézett zsoltár felirata a következő: Dávidé, az Úr szolgájáé. Dávid akkor mondta el ezt az éneket, amikor Isten kimentette őt ellenségei és Saul kezéből. A zsoltár írójának a szabadítást, az erőfeltöltést megelőzően Isten előtt kellett megállnia, s vallania emberi tettekről, indulatokról, tehetetlenségről és reményről. Az Úr válaszolt Dávidnak, és a mi kiáltásunk hallatán sem marad néma.

Sokat gyötörtek ifjúságom óta, mégsem bírtak velem. Zsolt 129,2 (2Kor 4,9; Zsid /6,20/7,1-3/16-17/24-27; Mk 14,1-11) Végigtekintve életünkön, kimagasló tetteinkről és a minket ért sérelmekről egyaránt szeretünk beszélni. Hosszasan ecseteljük ilyenkor kiválóságunkat, hozzátéve, hogy "bezzeg a másik" ebben vagy abban az élethelyzetben mennyi segítséget kapott, vagy éppen belebukott. Kit is akarunk ilyenkor meggyőzni? Talán önmagunkat és másokat is, hogy elismerjenek, megbecsüljenek. Büszkék vagyunk arra is, mi mindent megéltünk, túléltünk már. Büszkélkedésünk mégis csak egyik oldala az igazságnak, önrészünk elenyésző ahhoz a nagy hányadhoz képest, amelyet menynyei Atyánk tett mindezekhez hozzá! Hol marad a hálaadás? Elmondjuk, nem kis megelégedéssel: Átjutottam, átvészeltem, túléltem, megmenekültem! Az őszinteséghez azonban hozzátartozik: nem velem nem bírtak (a bajok, az ellenség, a gonosz), hanem azzal, akihez tartozom, aki eleséseimben is talpra állít engem. Nem hagy a földön maradva, szűkölve jajongani...

Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok. Jer 17,14 (1Kor 6,20; Jób 19,21-27; Mk 14,12-16) Ott lenni a győzelem határán és visszacsúszni - kevés dolog fájdalmasabb ennél. A félsiker néha még a kudarcnál is fájóbb, mert néhány percre elhiteti velünk, hogy győztünk, aztán hagy porba hullani minket. Nem ideiglenesre vágyunk, amikor gyógyulást, szabadulást keresünk, nem csak kóstolót szeretnénk a vágyott, kívánt jóból. Meg akarunk ott maradni - a teljesben, az örömben. Nem erre vagyunk-e hivatalosak? Nem erre az útra vezet-e az Isten Fia? Ő maga győzött értünk, hogy szabadításunk, gyógyulásunk élménye ne csak percnyi, hanem örök legyen!

Mily kedvesek a te hajlékaid, ó Seregek Ura! Zsolt 84,2 (Zsid 10,21-22; Zsid 9,11-15; Mk 14,17-25) "Áll az Úr Isten temploma, háza a Mindenhatónak..." - idézem kedves evangélikus énekünket. Áll az Úr Isten temploma, elmegyünk előtte a hétköznapok zajában. Figyelünk-e égre mutató tornyára? Megállunk-e csak egy percre, hogy magunk is felemeljük tekintetünket, elmondva egy imát? Belépünk-e tárt kapuján? A ma emberének sok mindent jelent Isten temploma. Megszokott városképi elem, építészeti remekmű, csodálatot keltő emberi alkotás. Lehet az előbbiek közül bármelyik, de lehet, legyen sokkal több ezeknél! A lelkünkben, bennünk dől el, hogy miben, kiben gyönyörködünk.

Dicsérjétek az Urat! Hálát adok az Úrnak teljes szívből, a becsületes emberek körében és közösségében. Zsolt 111,1 (Fil 2,2; 1Kor 2,1-5; Mk 14,26-31) Társas lény az ember, ma mégis kérdésessé válik ez a vonásunk, igényünk. Mintha kerülnénk minden társaságot: a szórakozásunk, a munkakörünk elszigetel minket embertársainktól, netán nyugdíjazásunk miatt szorulunk ki a társasági életből. Adott időben adott helyen alkalmilag "összeverődő" közösségekben találjuk magunkat a napok túlnyomó részében, sokan pedig a "senki sem szólít meg, senkihez sem szólhatok" életérzéssel ébrednek s térnek este nyugovóra. Mégis igaz, hogy az elszemélytelenedett világban egyre nagyobb értéke van az emberi szónak, együttlétnek, a "becsületes emberek körének és közösségének". Vannak még ilyen közösségek? Rajtunk múlik: a Szentlélek közösségre hív, Krisztus népének tagjai közé! Nem tökéletes ez a gyülekezet, nem is a tökéletes emberek köre, de maga Jézus van benne jelen; ő saját jelenlétével formál közösséget, életet. Ez emeli más dimenzióba a gyülekezethez való tartozás élményét. Rajtunk is múlik, hogy adott helyen és időben van-e lakóhelyünkön ilyen gyülekezet. Ha nem, mit teszünk azért, hogy legyen? Ha igen, tudunk-e hálát adni érte teljes szívből?

A szeleket tette követeivé, a lángoló tüzet szolgájává. Zsolt 104,4 (Zsid 10,1.11-18; Mk 14,32-42) Istenünknek engedelmeskednek a természet akarat nélküli elemei, a szárazföld és a tengerek, a felhők és a szelek. Csak mi kaptunk önálló akaratot Teremtőnktől ajándékul. Milyen szégyen, hogy "ajándék akaratunk" száll újra és újra szembe vele! Mit meg nem tehetett volna, és mit meg nem tehetne velünk, hogy a tőle kapott és mégis elpártolt akaratunkat megtörje! Isten azonban ad időt és lehetőséget jóságának felismerésére. Leszünk-e követeivé, hogy a tömegek akarata helyett a szelek és a lángoló tűz példáját kövessük?

Igaz-e Isten előtt a halandó? Alkotója előtt tiszta-e az ember? Jób 4,17 (2Tim 1,9; Jel 14,1-3/4-5/; Mk 14,43-52) Minden viszonyítás kérdése - szoktuk mondani. A szürkék között a tört fehér is ragyog, és kitűnik a háttérből. Mi is gyakran hasonlítgatjuk magunkat másokhoz - családtagokhoz, munkatársakhoz -, és ellenszenvet érzünk az ilyen "bezzeg emberek" iránt. Talán éppen ezért irritáló némelyeknek Jézus Krisztus személye is, és azért keresik rajta a támadható pontokat, mert a vele való összehasonlításban minden ember alulmarad. Isten mégsem "bezzeg Emberfiát", hanem Megváltót küldött erre a földre. A hozzá képest szürke és bűnös embernek nem csupán kontrasztot akart adni, hogy rádöbbentse hamis mércéinek csalásaira, hanem valami újat: fehérítő kegyelmet, más viszonyítást is.

Túri Krisztina