Keresztény szemmel

Ezekben a hetekben sűrűn cseng a telefon az iskolánkban, sok az érdeklődő. Ilyenkor sokszor eszünkbe jut: bárcsak gumiból volnának az intézmény falai, és több diákot vehetnénk föl, esetleg egy helyett két osztályt is indíthatnánk! A szívünk vérzik, amikor értelmes, szorgalmas, jó eredményt felmutató diákokat helyhiány miatt el kell utasítanunk, vagy amikor egy másik iskolából - esetleg lehetetlen helyzetből - "menekülni" kívánó tanulókat nem tudunk befogadni a felsőbb évfolyamokra.

Mindemellett előfordulnak néha nem kívánatos, kellemetlen, sőt bántó vagy kínos helyzetek is: minden bizonnyal bármelyik evangélikus oktatási intézmény vezetője tudna idézni méltatlankodó vagy vádaskodó szavakat. Nézzünk néhány jellemző esetet.

A nagymama 60-70 évvel ezelőtt iskolánkba járt, ezért elvárja, hogy fölvegyük az unokáját. Az ugyan nem evangélikus - mivel még a nagymama reverzálist adott -, vagyis megkérdőjelezhető az egyházunkhoz való hűsége.

Akad ellenpélda is: a szülő közli, hogy gyermekének a legjobbat akarja, ezért egy másik felekezet iskolájába viszi őt, ahol ugyan evangélikus hitoktatásban csak töredékesen részesül, és az iskola sem olyan színvonalas, mint a miénk, de a gyermeknek naponta kétszer tíz perccel kevesebbet kell utaznia. A szülők egyébként az egyik evangélikus egyházközség oszlopos tagjai. Hogy is van ez? Mennyire fontos az egyházunkhoz és intézményeihez való kötődés? Iskolánkba számos gyerek jár a főváros környékéről (Gödről, Gödöllőről, Pilisről), sőt távolabbról is (Martonvásárról és máshonnan), sokkal hosszabb utazást is vállalva. Mások pedig húszpercnyi kényelemért cserébe nem hozzák meg ezt az áldozatot... Mennyire neveljük gyermekeinket a gyülekezetben (esetleg az iskolában) az egyházunk iránti hűségre? Vagy e kérdésnek a feltétele már idejétmúlt szemléletet jelez? Van olyan egyházi iskola, ahol a szülők szerint a heti két hittanóra (továbbá harmadikként a hétfő reggeli áhítat) túlterhelést okoz! Tőlem megkérdezte már szülő, hogy miért kell gyermekének hittanórára járnia, hiszen már "lekonfirmált".

Egy másik probléma: jó képességű evangélikus gyereknek evangélikus iskolában a helye - halljuk gyakran. De hadd hangsúlyozzam a "jó képességű" szavakat! Amikor gimnáziumba veszünk föl valakit, bizonyos fokig kezességet vállalunk azért, hogy elvisszük az érettségiig, megadjuk neki a lehetőséget a nyelvvizsga megszerzésére akár két nyelvből is. A gimnázium elsősorban a főiskolán, egyetemen való továbbtanulásra készít fel! Azonban ez csak akkor lehetséges, ha a gyermek igyekvő, szorgalmas, a szülők pedig készek együttműködni az iskolával. Ez az elképzelésünk véleményem szerint becsületes és elfogadható. Mégis sokszor kapunk szemrehányást azért, mert nem vettünk fel olyan gyereket, akinek a magatartása is, szorgalma is változó (hármas), s a bizonyítványában hemzsegnek a közepesek. Miért nem képes elfogadni a szülő, hogy a sorozatos kudarcoktól - a bukástól, az évismétléstől, a későbbi kényszerű iskolaváltástól - akarjuk megóvni gyermekét? A szülők-nagyszülők gyülekezetben szerzett érdemei nem védik meg a gyermeket mindettől!

Kemény támadást kaptam azért is, mert iskolánkba csak megkeresztelt, hitoktatásban részesülő, tehát egyházi kötődésű gyermeket veszek fel. Így nincs az iskolának missziói szerepe - mondják. Van benne igazság. De elküldhetek-e egy, a maga felekezetéhez évek óta szorosan kötödő gyereket egy olyan kedvéért, akinek jelenleg semmi köze sincs egyetlen felekezethez sem? Ha problémát jelentene az osztályok feltöltése, az utóbbit is felvenném. De így?

A különféle obskúrus szekták, alig ismert kisegyházak tagjainak gyerekeit többnyire evangélikus lelkészek ajánlják. Nagyon óvatosan veszünk fel közülük, de az is igaz, hogy a hittani ismereteik kiugróan jók az evangélikus hittanosokhoz, konfirmáltakhoz képest. (Erről külön tanulmányt lehetne írni.)

Mindezt nem panaszként írtam; pusztán azt igyekeztem érzékeltetni, hogy mennyi sajátos problémával kell megküzdeniük az egyházi iskoláknak.

Schulek Mátyás, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium igazgatója